Követte inasát és házvezetőnőjét a csorvási zeneszerző

Zerkovitz Béla műépítész, zeneszerző, színigazgató, népszerű sanzon- és operettszerzőnek köszönhetően jól csengett ez a családnév az elmúlt évszázadban. Megteremtette a magyar kuplét, közel 800 dalt, 36 operettet és két filmzenét komponált. Az ő szerzeménye, a Mi muzsikus lelkek, az Asszonykám, adj egy kis kimenőt, a Látta-e már Budapestet éjjel, Lehoznám néked a csillagokat daloknak. Egyik leghíresebb operettje a Csókos asszony. Dalait a kor legnagyobb művészei, Bilicsi Tivadar, Petress Zsuzsa, Rátonyi Róbert, Zentay Anna, Vámosi János énekelték. Nyolcan voltak testvérek, az édesanya, Princz Janka Goldmark Károlytól tanult énekelni, egy bentlakásos iskola tanárnőjeként és igazgatójaként dolgozott.

Rudolfot sokan összetévesztették a nagy zeneszerző öccsével, Bélával, ám ő sem állt távol a zenétől, sőt. Értékes szerzeményei forogtak közkézen a zongoraszobákban, szívesen foglalkozott a zeneirodalommal. Béla kivételével (!) mindegyik gyerek akadémia szintű zenei képzettséggel rendelkezett. Rudolf is több hangszeren játszott és mindent tudott a zenetudományról – olvasható a zerkovitz.hu Zerkovitz Rezső Rudolf családjáról szóló honlapon. Elsőéves egyetemista volt, amikor 1896-ban kezdeményezte és megalapította a máig is működő Budapesti Műszaki Egyetemi „technikusi zenekart”, amelynek első karmestere is volt. A sírján látható egyik réztábla ebbéli munkásságára hívja fel a figyelmet.

Rudolf azonban elsősorban nem a zenei, hanem a tervezői munkájával vált ismertté. A gépészmérnöki diplomáját kitűnő minősítéssel megszerző Zerkovitz 1901-ben miniszteri ösztöndíjjal a rózsahegyi magyar textilgyár üzemvezetője lett. A következő évtől pedig már Szarajevó határszéli vasúti építkezésénél dolgozott építésvezetőként. 1906-ban átvette a Gyulavidéki helyiérdekű vasút építését, ahol megválasztották vezérigazgatónak. Egy évvel később az Arad-Hegyaljai helyérdekű Motoros Vasút Rt.-hez hívták, s a cég vezérigazgatójaként itt is dolgozott egészen az első világháború végéig. Magas nívóra fejlesztette ezt a korábban még bizonytalan működésű közlekedési eszközt. A vasút villamosításának óriási munkája szintén az ő nevéhez fűződött, modernné téve a vasúti vállalatot.

Aradon három év után városatyának választották, a város kulturális életének résztvevője, alakítója lett. Számtalan közigazgatási, politikai és szakcikket írt a fővárosi lapokba. Az aradi tőzsdének tanácsosa, a Marta-gyár felügyelőbizottsági tagja volt. Az első világháború alatt tanúsított helytállásáért József Főhercegtől a Vörös Kereszt érdemérmet kapta. Az első világháború után a román hatóságok nemkívánatos személynek nyilvánították, 1919-ben családjával menekülnie kellett Aradról. Egy ideig Szegeden maradt, családja kettészakadt, Pista fia édesanyjával Pestre költözött, míg ő csak az 1919-es események után kapcsolódott a családhoz. 1925-ben került a FŐBUS Villamos Rt.-hez, melynek nyugdíjazásáig társigazgatója volt. 1948 nyarán Csorvásra költözött, ahol másfél évig élt, 1950. január 6-án halt meg.

Csorváson a mai Csabai utca egyik házában töltötte utolsó hónapjait, a Budapesten is a háztartásában élő Ábrahám Balázzsal és testvérével, Erzsébettel. Domokos Mihályné, aki jól ismerte őket, úgy emlékszik, hogy Ábrahámék fiatalon kerültek fel Csorvásról Budapestre a Zerkovitz-házba, ahol Balázs inasként, Erzsébet házvezetőnőként szolgált.

– A nővérem, Piroska fent is lakott náluk Budapesten, aki sokat mesélt Rudolf bácsiról is – mondta a 88 éves Erzsike néni. – Rudolf bácsi jól tartotta magát, s nagyon ragaszkodott Balázs bácsiékhoz, akikkel szinte családtagként éltek együtt. Tudja, akkoriban a művészembereknél, színészeknél divat volt az ilyen. Inas és házvezetőnő segítette őket a mindennapokban. Ez egy bizalmi állás volt. Gyönyörű volt a csorvási kertjük, tele gyümölcsfákkal, amit ő is gondozott. Közvetlen volt, de sosem mesélt az életéről.

Fehér Lászlóné akkor még a szüleivel a közvetlen szomszédságban lakott, s ő is barátságos emberként írta le Zerkovitz Rudolfot.

– Kislány voltam még akkor, de mindig megkérdezte, hogy vagyok – emlékezett a 83 esztendős asszony. – Úgy tudom, hogy az Ábrahám-testvérpárt honvágy gyötörte és haza akartak jönni Csorvásra. „Ne menjetek el, ne hagyjatok itt! – kérlelte őket Rudolf bácsi, de ők jönni akartak. Végül megvásárolta nekik a Csabai utcai házat és együtt költöztek be.

Fehér Lászlóné szerint az akkor már hetven körül járó Zerkovitz Rudolf láthatóan megkeseredett ember volt.

– Ha meglátott, mindig megkérdezte, hogy vagyok. Többször mondta nekünk, gyerekeknek, hogy „Gyertek át, szedjétek a gyümölcsöt!” Éltünk is a lehetőséggel. Nem ismert senkit Csorváson, de azt szerette volna, hogy itt temessék el. Ábrahámék mintegy másfél évtizeddel élték túl Rudolf bácsit, a hatvanas évek közepén rövid időn belül mindketten elmentek.

A temetőben járva idős asszony lépett hozzám. Vozár Jánosné nem ismerte Zerkovitz Rudolfot, de az egyik ismerős család gyakran emlegette a nevét, mert egyik családtagjukat hozzásegítette egy miskolci álláshoz.

– A házvezetőnője, Erzsike néni gyakran sütött egy almás süteményt, amit Zerkovitz-almásnak neveztek el. A receptjét én is megtanultam, a hazalátogató unokám gyakran kéri, süssem meg neki.