Kisgyermekként élte át a második világháború bombázásait

Szétszaggatott rajzóra

„(…) Jól haladtam a munkával, csinos, szabályos lett a vázám centi falvastagságú teste, formás nyaka, bő szája. Boci elismerően bólintott, amikor mellettem elhaladt. Éppen a száj pereméhez vételeztem a sarokban keményebb agyagot, amikor a pedellus elkezdte verni az udvaron a síndarabot. A nyitott ajtón át behallatszott a szörnyű, velőtrázó hang, mint ha a pince folyosóján a nyitott ajtó előtt szólt volna. Összerázkódtam és megdermedtem, mint mindenki a teremben. Abban a pillanatban szaggatottan szólni kezdett az iskolacsengő is, mint ha vijjogott volna, ami még szörnyűbb volt. Egy szempillantás alatt megfogta mindenki minden holmiját, fejébe csapta a sapkáját, s otthagyva csapot-papot, úgy agyagosan kirohantunk a főlépcsőházba, és onnan az utcára. Nyitva volt a főlépcsőházban a pedellus ablaka, s kihallatszott a rádió: ”… légiriadó Csongrád. Légiveszély Békés, légiveszély…”

Felvonyító várossziréna

Fercsik János a békéscsabai Polgári Fiúiskola harmadikos diákja volt 1944-ben, szep­tember 21. egy csütörtöki napra esett. Rajzórán ült, amikor meghallotta a sűrű ütemű kalapálást, ami jelezte, haza kell rohanni. A fiú végigfutott a Petőfi, majd a Jókai utca nyugati oldalán, majd befordult a Luther utcába, ahonnan már látta a nagytemplom óráját, pontosan 10 óra 10 perc volt. Az utcán semmi rendkívüli nem látszott, az emberek nem igazán siettek.

A fiú is lassított, már a templom sarkánál járt, amikor megszólaltak a városszirénák. Tudta, hogy a Légoltalmi Parancsnokságon dolgozó édesapjáék nyomták meg a központi kapcsolótábla piros gombját. A vijjogás hullámzó hangmagasságot öltött, lassan emelkedett, majd süllyedt. Újra emelkedett, süllyedt. Légiriadó volt.

Menekülés az ismeretlenbe

A fiú komolyan megijedt a hangorkántól, ismét futásnak eredt. Naplója arról tanúskodik, félelme más volt, mint az eddigiek: szívbemarkolónak, dermesztőnek hatott. Torka összeszorult, remegett, futott, ahogy bírt, ahogy már mások is az utcán. A liget fái között haladt, amikor csend lett. Megállt, hangosan lihegett. A távolból kakukkszót hallott, a közelből harkály matatását. Valamelyest sikerült megnyugodnia, és a körgátról lepillantva édesanyját is meglátta végre a kapuban. Épp integettek egymásnak, amikor zúgásra lettek figyelmesek. Nyugat felől két repülőgép közeledett fehér füstcsíkot húzva maga után: a nagytemplomon túl, másfél kilométeres átmérőjű dupla fehér kört rajzoltak az égboltra. Lekiáltott az édesanyjának, hogy a körök az állomás fölött vannak. Mire készen lettek a repülők a körökkel, halkan már hallatszott a tompa mély morgás: jöttek a bombázók.

Célpont: a vasútállomás

A háború után megnyitott archívumból pontosan tudható, hogy a Dél-Olaszországba települt 15. Amerikai Légi Hadsereg V. bombázóosztálya egy nappal korábban, 1944. szeptember 20-án kapta a feladatot a békéscsabai és a debreceni vasútállomás váltóinak és vágányainak szétbombázására.

A hadművelet az Arad felől megindult visszavonulás megzavarását célozta. Mind a hat kijelölt csoport a levegőbe emelkedett, a 168 bombázó a kísérő P51-es Mustang vadászgépekkel együtt a Balkán-félsziget tengerpartjánál állt össze zárt alakzatba. Többrétegű felhőzetben, robotpilótákkal repültek egészen Szarvas térségéig, ahol kettéváltak.

Kétharmad részük Debrecen felé vette az útját, a többi Békéscsaba légterét célozta meg. Fercsik János feljegyzései szerint legyezőszerűen kezdtek szétnyílni, a Gyulai út irányába repültek. Amikor a velőtrázó, fokozatosan mélyülő hangú sivítás-fütyülés hallatszott, akkor kezdtek hul­lani a bombák. Leérkezésükkor megremegett a föld, vörhenyes színű villanások látszottak. Hatalmas robbanások hallatszottak, sűrű porfelhő emelkedett a magasba.

Aztán másodpercek múlva ugyanez ismétlődött meg négyszer egymás után. A fiú lerohant az édesanyjához, akinek a szemében ugyanolyan halálfélelem ült. Együtt futottak be a kertbe, onnan látták, hogy a bombázók elvonulnak kelet felé.

Légiriadó lefújva

„Csend lett. Halálos csend. Menj, nézd meg apádat – mondta anyám reszketve, és elvette tőlem az iskolatáskámat. Megindultam szokott útvonalamon, futólépésben, de a liget után a városháza felé kanyarodtam. Már messziről láttam, hogy arrafelé minden rendben van, ezért nem köszöntem be apámhoz, hanem az Andrássy úton indultam az állomás felé. Megszólaltak a szirénák, és lefújták a légiriadót. A Petőfi utcánál balra pillantva láttam, hogy az iskolám pont olyan, ahogy az előbb otthagytam, ezért ügettem tovább az állomás felé. Csodálkoztam, hogy senki sem igyekszik az állomás felé, viszont többen jöttek, botorkáltak szembe. Egyre nagyobb lett a por. A sírköveshez érve láttam, hogy a sarkon nem működik a hatalmas, gőzhajtású márványfűrésze, viszont a kéményéből füst száll fel. A laktanyánál jártam, amikor a hátam mögött ismét meghallottam, egyre hangosabban, a bombázók hátborzongató motorzúgását. Keletről jöttek, hazafelé tartottak, és átrepülve a város felett, nyugaton tűntek el. (…) Ahogy elhalt a hangjuk, tovább mentem. Már törmelékekkel, tégladarabokkal volt teli a járda és az úttest, ujjnyi vastag volt a por. A Rokka Kötszövőgyárnál jöttek-sántikáltak szembe az első vérző sebesültek, egymást támogatva. És amikor kissé odébb, az úttest szélén, az első mozdulatlanul hason fekvő embert megláttam, tudtam, hogy innen már nem szabad tovább mennem.”

Holttestek a Kakasban

A bombázás halottakat is követelt, a legtöbben – megszálló német katonák és civil áldozatok – a Kakas Szálloda óvóhelyén hunytak el. Az állomás főépületéből is szinte mindenki kiszaladt a szemközti Kakas Szálloda óvóhelyére, de a hotelt telitalálat érte.

A Levente utcától az állomáson át egészen a Honvéd utcáig 607 bombatölcsért lehetett megszámlálni. Megsérült az állomás valamennyi épülete, kivéve a főépületet, amelynek csak az ablakai törtek be. Tönkrement a fűtőház, a mozdonyfordító, ledőlt a vasúti víztorony is. A nyílt pályára kihúzott szerelvények a mozdonyaikkal, valamint a váltók a pályaudvar mindkét végén épségben maradtak. A vasút területén lévő bunkerek és óvóhelyek is megmaradtak, a bennük menedéket keresőkkel együtt.

A vágányhálózat viszont megsemmisült: összecsavarodott sínek, bombatölcsérek éktelenkedtek mindenütt, a bent hagyott tehervonatok roncsai lángoltak. Egy lovakat szállító szerelvény is találatokat kapott. Nagy szerencse volt, hogy a harmadik vágányon álló tehervonat, amely bombákat és légiaknákat szállított, sértetlen maradt.

Az V. kerületi katolikus templom a kapucinus rendházzal együtt rommá lett. Súlyosan megrongálódott száz családi ház, sőt a Hangya központi telepe és a földművesiskola is. Lángolt a dohánybeváltó, az Andrássy úti MÁV-lakótömb összeomlott. Tönkrement az Őr utcai vasutaslakótelep és a közraktár. A katonai lőtér épületei is súlyos sérüléseket szenvedtek. A méntelep istállóiból és kovácsműhelyéből csak csupasz falak maradtak. A legutolsó életben maradottat, egy nőt, két nap múlva, 23-án (szombaton) 16 órakor mentették ki a MÁV-lakótömb romjai alól.

A hetesek jelentettek…

„Másnap, pénteken délelőtt, matek órán Rach tanár úr, ideiglenes osztályfőnökünk, a hetesek jelentése után a négy aznapi hiányzó közül az egyik fiút kihúzta a névsorból. Meghalt a családjával együtt a Kakas légópincéjében – mondta csendesen. A Kakas Szálló portásának a fia volt. Némán, megrendülten álltunk.”

Csodás, meleg októbernek indult

„Október 3-án, kedden, csodás meleg nap után langyos este volt. Mikor besötétedett, csak a konyhában gyújtottunk villanyt, és készült a vacsora. Tea volt libazsíros pirítóssal és hozzá fejenként laktatásul két szem főtt krumpli. (…) Amint ropogtattam a fölséges ízű pirítóst, hallom ám egy repülőgép motorzaját. Apám is hallotta. Kezünkben a pirítóssal mindhárman kimentünk az udvarra, túl a fűre kivetülő fényen, és felfelé nézegettünk, a fejünk felett a sötétben láthatatlanul köröző repülőgépet keresve. Ragyogtak a csillagok. Eltévedt, és nem tud hol leszállni? – morfondírozott hangosan apám. ”

Minden világossá vált

Fercsik János, az akkor 12 éves békéscsabai diák visszaemlékezésében az olvasható, hogy 21 óra 30 perc körül lehetett, amikor a repülő a függőleges csövén át ledobott egy Sztálin-gyertyát Békéscsabára. Nappali fény öntötte el a ligetet, a focipályát, a Berthóty-teret, a körgátat, az egész VI. kerületet. Akkora fényár lett, hogy akárhol újságot lehetett volna olvasni a szabadban. A Sztálin-gyertya ropogott a magasban, hullott belőle a parázs, lent meg csodálkozva nézték egymást az emberek. Az udvarok, a kertek csupa fényben álltak.

Félelem és menekülés

„Nem sokáig gyönyörködhettünk. Meghallottuk a sivítást, a lehulló bomba ismert sivítását, vége lett a bámészkodásnak, mert már robbant is a légiakna a ligetben. Leírhatatlanul, elmondhatatlanul nagyot szólt recsegve az esti csendben a robbanás. Belerázkódott a tüdőnk, a gyomrunk, mindenünk. A tanyára – kiáltotta apám, és abban a pillanatban futni kezdtünk anyámmal ki az utcára, majd jobbra fordulva a legrövidebb úton ki a szántóföldek közé. Nem értünk el két háznyira sem, újabb fülsiketítő robbanás hallatszott, most már közelebbről. Önkéntelenül is hasra vágtuk magunkat az árok füvében, és a hátunkra már hullottak is a rögök.” (…) Kocogott a fogam a rémülettől. Tovább rohantunk, lélekszakadva. Apám csak a villanyt oltotta el, és az utcaajtót zárta be, de nem bírt minket utolérni. Az első kukoricaföldek között húzódott az a védelmi lövészárok, amit a németek ásattak a lakossággal. Ebbe ugrottunk bele lihegve, levegő után kapkodva. Mellettünk, fent a dűlőúton mindenki némán rohant kifelé, a tanyák közé. De ami hajmeresztő volt, hogy a kutyák is némán rohantak kifelé, a szántóföldek közé. Apámnak kiáltottunk, s beugrott mellénk a lövészárokba. Már vége van – mondta. És tényleg vége volt, mint ha mi sem történt volna. Újra csendes meleg este lett, és hazamehettünk.”

Életek munkája veszett el

Fercsik János emlékirataiban olvasható, hogy másnap a padtársa, Papp Sándor mindössze egyetlen szál rövidnadrágban, ingben, táska és minden nélkül érkezett meg az iskolába. Szomorúan mesélte, hogy „kibombázták őket” az este, úgy van felöltözve, ahogy vacsorázott.

„Kapott tőlünk papírt, tollat, ceruzát, és az én tankönyvemet nézhette óra közben. Kiderült, hogy ők is kirohantak a tanyák közé. De mikor visszaérkeztek, az udvarukon egy hatalmas bombatölcsért találtak. A házuk teljesen összedőlt, csak a hátsó és oldalsó falak maradtak állva. Mindössze a hátsó fészerből maradt meg valami, ott aludtak. Mindenük odaveszett.”

Légoltalom és elsötétítés

Fercsik János naplójából kiderül, már másnap délben megjelentek a plakátok Békéscsaba utcáin: szigorú elsötétítés lép életbe, a leghalványabb fénysugár sem szűrődhet ki alkonyattól reggelig sehonnan, és nyílt fényforrást használni vagy szabadban tüzet gyújtani tilos, a járművek sem gyújthatják meg lámpáikat. A fiú délután, libalegeltetés után megszemlélte az esti bombázás pusztítását. Konstatálta, hogy a ligetben egy érintőgyújtásos légiakna hullott a kertészet legmagasabb bükkfájára, és annak a tetején robbant fel. A bükkfát és a környező jegenyéket derékig letarolta, a földön, a fák között halomban hevertek a gallyak és a lombrészek. A focipályán a szögletzászlóra esett a bomba négyméternyi mély tölcsért vájva. Repeszei iszonyú erővel repülhettek szét, könnyedén lyukat ütöttek a pálya betonkerítésén. Fercsik János elképzelte, hogy miként mehet át egy ember mellkasán és üthet tenyérnyi lyukat egy hasonló bombarepesz. Látszott, hogy szovjet repülőgép bombázott, a németek Berthóty-téri javítóállomását vagy a lőszerraktárat akarta eltalálni, megsemmisíteni, de kárt egyikben sem okozott. Lakóházakban annál többet.

Folyton készenlétben

„Sötétben vacsoráztunk, a nyitott konyhaajtón csak a csillagok fénye szűrődött be. Úgy feküdjünk le, hogy egy pillanat alatt fel tudjunk öltözni – figyelmeztetett apám. És igaza lett. Alig aludtunk el, máris hallatszott távolról a repülőgép zúgása. (…) Felöltözve loholtunk anyámmal az utcaajtó felé. A sarkon régen befordultunk, és szaladtunk a kutyákkal együtt kifelé, amikor ledobta a Sztálin-gyertyát a repülő. Beugrottunk a lövészárokba, és apám is beugrott, amikor az első bomba robbant a Körös-parton. Ezek a bombák a villanytelep körül hullottak, mert a villanytelepet akarták tönkre tenni, de csak családi házakat találtak el.”

Állandósult bombázás

Fercsik János naplójából kiderül, ettől a naptól kezdve egy héten keresztül rendszeressé váltak az éjszakai bombázások, később már a német repülők jártak vissza. A család mesteri tökélyre fejlesztette a ruhák előkészítését lefekvéskor. Tudták, ha jön a légitámadás, csak egy villámfelöltözésre marad idő a menekülés előtt. Sorozatosan rekordokat javítottak a futásban.

Mély nyomokat hagytak

A II. világháborús bombázások során a magyar légvédelem összesen tizenöt-húsz támadógépet tudott lelőni. Október 6-án a Szovjetunió Vörös Hadserege elfoglalta, majd megszállta a várost.

„Az elsötétítés véremmé vált, és később sokat szenvedtem emiatt. Sokáig, nagyon sokáig. Már húszéves is elmúltam, és az egyetemen még mindig rosszul éreztem magam, amikor valaki villanyt gyújtott úgy, hogy előtte nem húzta be a függönyöket. Nem egyszer önkéntelenül felálltam, és elsötétítettem az ablakokat. Régen házasok voltunk a feleségemmel, az ablakainkon ott függtek a sötétítő-függönyök, s villanygyújtáskor előbb azokkal kellett elsötétíteni, hogy egyetlen fénysugár se szűrődhessen ki. Harmincéves korom után tűnt el belőlem lassan ez a késztetés, és már nem zavart, hogy villanygyújtáskor ömlik kifelé a fény az ablakokon a sötétbe. Az pedig, hogy minden holmimat mindig rendben egy helyre rakom, főleg este lefekvéskor, az a véremmé vált…”

Sokak sírján szerepel az októberi dátum

Ugrai Gábor történelemtanár elmondta, Békéscsabán a II. világháborús harci események szep­tember 21. és október 6. között lezajlottak, ám a köztemetőkben így is sokak sírtábláján szerepel a halál időpontjaként az utóbbi dátum. Bizonytalan, összesen mennyien veszítették életüket, ártatlan civilek és katonák egyaránt.

Kiemelte, a szeptemberi bombázás után még javában dolgoztak a helyiek a kárenyhítésen, amikor világossá vált, hogy közeleg a front. Románia még augusztusban kiugrott a tengelyhatalmak szövetségéből, és az ekkor már az előrenyomuló szovjet csapatokkal a korábbi német szövetségesek ellen fordult. A magyar hadvezetés célja az volt, hogy elérje a Déli-Kárpátok hágóit, és lezárja azt a szovjet, román csapatok előtt.

Erdély hadszíntérré vált, a túlerővel szemben tehetetlenek voltak a mieink, a román és a szovjet erők visszafoglalták az észak-erdélyi területeket. A magyar csapatok kénytelenek voltak a Tiszáig visszavonulni. A szovjet katonák október 6-án hajnalban indultak el, és egy nap alatt elfoglalták az egész megyét.

– Békéscsabára a Corvin utca felől érkeztek, és mivel a várost külön nem védték, nem is lőtték szét a szovjetek – mondta el Ugrai Gábor, hozzátéve, ennek ellenére köztudott, hogy a szovjetek erőszakosan viselkedtek, fosztogattak, romboltak. Példaként említette, hogy az Evangélikus Nagytemplom tetején lévő csillag üvegcsúcsai közül egy kivételével mindet a szovjetek lőtték ki. Az emberek nagy része a tanyákra menekült, de hogy kinek esett baja, és kinek nem, sokszor csak a szerencsén vagy Isten kegyelmén múlt.

A történelem viharai közepette élt, tanított és kutatott dr. Fercsik János

Dr. Fercsik János Békéscsabán született, 1932 augusztusában. A Szegedi Egyetemen végzett, fizika–kémia szakon, tanári pályafutását a békési gimnáziumban kezdte. Tíz év után elkerült szülőhelyéről, Dunaújvárosban telepedett le, az ottani főiskolán, később egyetemen oktatott, tanszékvezető lett, majd igazgatóhelyettes. A város elismert alakjává vált, híres volt lenyűgöző előadásairól és a Relativitáselmélet szemlélete című könyvéről. Dunaújvárosban hunyt el 2013 júliusában.

Naplójában úgy fogalmazott: megélt egy világháborút, az orosz megszállás negyvenhat évét, a kommunizmus embertelen borzalmait, az 56-os szabadságharcot és annak bukását. Megélte a rendszerváltást és az utána következő nehéz éveket. Több mint ötven évig tanított, tizennyolc gimnáziumi osztályt érettségiztetett, több mint hatezer hallgatót okított és vizsgáztatott. Minden tisztséget elért, amire tehetsége volt és amire vágyott, írt számítógépes programokat, könyveket, számtalan főiskolai jegyzetet és példatárat. Papírra vetette: ha az utána jövők méltó módon emlékeznek rá, már nem élt hiába.