Tömegével érkeznek vonattal a menekültek Lőkösházánál: élelemmel és adományokkal várják őket

Az önkormányzat a legfőbb logisztikai bázis, itt gyűjtik a felajánlásokat, és ezeket juttatják ki munkatársaik, a Vöröskereszt képviselői és a polgárőrök. Nyegota Andrea és Tóthné Csendes Katalin, az önkormányzat munkatársai rendületlenül kenték a májkrémes szendvicseket és pakolták az adományokat, mert a településről, a megyéből és a megyehatáron túlról is küldtek élelmiszert. 

Az állomás előtt a Vöröskereszt megyei munkatársaival találkoztunk, már készültek arra, hogy az adományokat mikor és miként adják át. A vonatokon ugyanis a kocsik tele vannak menekültekkel, bőröndjeik, táskáik pedig nem férnek el fent, így ölükben is tartanak csomagokat, ha éppen nem szunyókál ott egy kisgyermek. Egy-egy kocsi két üléssora között nehéz az átjárás, de egy hangos szó nem hangzott el. Egyébként addig fel sem szállhattunk a vonatra, amíg a rendőrök le nem ellenőrizték mindenki papírját. A peronon ott volt velünk Takács Árpád megyei kormánymegbízott és Erdős Norbert államtitkár is, türelmesen vártak velünk együtt. 

A Békés Megyei Védelmi Bizottság feladata, hogy összehangolja a feladatokat, teendőket. Együtt dolgozik a közös ügy érdekében a kormányhivatal, a katasztrófavédelem, a rendőrség, a polgárőrség, a Vöröskereszt és a helyi önkormányzat. Amikor a helyszínen mondták, hogy mire van szükségük a vonaton lévőknek, azonnal cselekedtek a segítők, kötszert, fájdalom- és lázcsillapítót biztosítottak, orvost hívtak. 

A kormánymegbízotthoz hasonlóan Erdős Norbert, az Agrárminisztérium államtitkára is Lőkösházára ment, és közösen adtak át a rászoruló ukrajnai menekülteknek élelmiszert, édességet, frissítőket. Erdős Norbert kiemelte, hogy ahol segíteni kell és lehet, ott a helye. Takács Árpáddal együtt a Muntenia továbbindulása után elmentek Dombegyházra is, ahol dr. Varga Lajos polgármesterrel együtt vitték be a felajánlott matracokat, ágyneműket a helyi általános iskola raktárába. Ezután ellátogattak a tornaterembe, ahol elszállásolhatják szükség esetén a menekülteket, de remélik, erre nem lesz szükség. 

„Visszaszállva” a Munte- niára, megható és egyben megrázó élmény volt a menekültekkel való röpke találkozás. Amelyik kocsiban mi végigmentünk, szinte csak kisgyermekek ültek testvéreikkel, anyjukkal, nagyanyjukkal. A férfiak vagy már túlhaladták a hatvanas, behívási korhatárt, vagy valamilyen egészségügyi probléma miatt jöhettek együtt családjukkal. Ezt „igazolták” például az ülés mellett a mankók. Többen rosszullétre panaszkodtak, hiszen már két napja úton voltak. Akadt, akinek a vérnyomását kellett megmérni, mert szédült, volt, aki elvágta a kezét, és kötszert kért, másoknak a feje fájt. Áttételesen is, hiszen csak annyit tudtak, hogy felviszi őket a vonat Budapestre, a Keletibe, aztán folytatódik az útjuk. Vagy várják őket rokonok Franciaországtól Angliáig, vagy itt kell menedéket találniuk. 

A Muntenián mindenkit beazonosítottak, nagyon alapos munkát végeztek a rendőrök, határrendészek. Közben a kicsi gyermekek integettek a vonatablakból, és mosolyogtak ránk. Számomra az egyik legmeghatóbb pillanat az volt, amikor Fülöp Attila polgárőr, aki Kunágotáról jött át segíteni, pacsizott a vonatablakban egy hároméves gyermekkel. Egyikük belül, másikuk kívül volt, mosolyuk, önfeledtségük viszont egy pillanatra elfeledtette, hogy a háború az oka mindennek. 
– Négyéves lányom, Anna vár otthon, békességben, nyugalomban. Csak ezt kívánhatom minden gyermeknek és felnőttnek. Legyen béke és biztonság – hangsúlyozta Attila. 

Szabóné Börcsök Márta, a Vöröskereszt területi munkatársa megállás nélkül hozta, adta át a vonatra felszálló kollégáinak a muníciót. Ahogy mondta, lényegében 48 órája van talpon, lassan jobban tudja a nemzetközi vonatok beérkezési idejét, mint a vasutasok. Ehhez jön még a késés, mert a határon túl is ellenőrzik az utasokat. Többen baba- és rokkantkocsival érkeztek, mindenki segített nekik. Akadtak, akik kisállataikat is magukkal hozták, és ha a vasútállomáson piszkítottak, eltakarították a nyomokat. 

Ahogy a kocsiban végigmentünk, még egy dolog ragadt meg bennem. A menekültek Ukrajna belső és déli részeiről jöttek, nem kárpátaljai magyarok voltak. Senki nem beszélt magyarul, de csillogott a szemük, hogy mennyire szívén viselik az itteniek a sorsukat. 

Amikor az ellenőrzés, az adományozás véget ért, jött a megszokott vasúti hangszórós beszéd, vonat indul Budapestre, a Keleti pályaudvarra. Remélem, mindenki odaért. Hogy miként lesz tovább? Úgy gondolom, ez már egy újabb fejezet, az ő életükben is.