Díszpolgári címet kapott a békési pedagógus

– Szülei, nagy- és dédszülei egyaránt földművesek, kisbirtokosok voltak, akik nappal a mezőgazdasággal foglalkoztak, míg este könyveket olvastak. Miként emlékszik vissza a törökszigeti tanyavilágban eltöltött gyermekévekre? 
– A törökszigeti iskoladűlő közelében olyan ötven-hatvan tanya helyezkedett el, és nagyjából ennyi diák is járt az ott található iskolába. Minden reggel hosszú libasorban érkeztünk, én pedig korán keltem, mert még indulás előtt a tehenekkel és a libákkal foglalkoztam, nyaranta pedig kondásként dolgoztam. Édesanyám nagyon figyelt rám, szigorúan és következetesen nevelt. Az irodalom szeretetét és a szociális érzékenységet valószínűleg neki köszönhetem. Édesanyám fiatal kora óta a mezőgazdaságban dolgozott, ahogy akkoriban gyakran megtörtént, a hatodik elemi után őt is kivették az iskolából a szülei. Nem egyszer, miközben kilovagolt a család kétsopronyi földjeire, könyvet olvasott. A piacon pedig a szegényebbeknek minden terményünket olcsóbban adta. Nem volt könnyű gyerekkorom, de rengeteget tanultam tőle. Kicsit azt éreztem, hogy szerette volna, ha én beteljesíthetem azt a sorsot, ami neki nem adatott meg. 
Később saját bőrünkön tapasztalhattuk, hogy milyen, ha valakit kuláknak bélyegeznek. Elvették a tanyánkat, helyette egy romos épületet kaptunk, én pedig bekerültem Békésre a nagyszüleimhez, mert a továbbtanuláshoz oroszul kellett tanulni, a tanyavilágban pedig erre semmilyen lehetőség nem nyílt. Először megbélyegzettként nem is engedtek középiskolába, édesanyám intézte el, hogy bekerülhessek a debreceni Református Nagykollégium Gimnáziumába, a kollégiumi díj azonban olyan magas volt, hogy az adott körülmények között, kisemmizve, esély sem volt évekig fizetni. A második osztályt már az Orosházi Mezőgazdasági Technikumban kezdtem, majd az örkényi Mezőgazdasági Gépészképző Iskolában tanultam tovább. Ez az intézmény átmenet volt a középiskola és a főiskola között. 

– Talán sokan nem is tudják önről, hogy állatorvos is lehetett volna. Miért döntött mégis másként? 
– Már gyerekkoromban is a gépek rajongója voltam, ha megjelent a földeken egy Hofherr traktor, képes voltam száz métereken menni utána. A felvételi vizsgán megfeleltem az állatorvosin, de engem a gépek világa jobban vonzott, ezért mentem az érettségizettek számára hazánkban létrehozott egyetlen gyakorlatorientált gépészképzőbe, Örkénybe. Ott megtanultam mindent a gépekről a hegesztéstől a villamossági feladatokig, a katonaság után pedig ott is fogtak oktatónak. Örkényből tértem haza 1963-ban Békésre Vámos László hívására. 

– Ön volt, aki nyolcvan év után megszervezte és felépítette a békési gépészeti oktatást a helyi mezőgazdasági iskolában. Azt mesélik, hogy mindig kiválóan szót értett a gyerekekkel. Mi a titka? 
– Hazatérésem után tanári diplomát is szereztem, a pedagógia pedig kapaszkodókat adott számomra. Ez azonban önmagában kevés, a léleknek és az empátiának is működnie kell. Mindig úgy mentem be órákra, hogy előző este, nagyon gyakran előző éjjel mindenre felkészültem, mint egy színész. Megkerestem azokat a pontokat, amelyeken keresztül érdekessé tudtam tenni a tananyagokat. A gyerekek, a fiatalok fogékonyak, de természetesen akadtak, akiknek voltak problémáik. Ezért gyakran elmentem a szülőkhöz, hogy megtudjam, mi van otthon, miért olyan a diák az iskolában, amilyen. Ez gyakran elengedhetetlen volt egy kedvező változáshoz. Számomra nagy öröm, hogy bárhol járok az országban, a korábbi tanítványaim rám köszönnek, odajönnek beszélgetni. Ez fontos visszajelzés. Egyébként 2000-ben mentem nyugdíjba, de végül csak 2020-ban, nyolcvanévesen engedtek el. 

– Vannak, akik kissé pikírten azt szokták mondani, hogy aki nem tudja, tanítja. Ez viszont Önre biztosan nem igaz, mesélnek egy dániai buszlerobbanásról is.
– Mindig nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy ne csak az elméletben ismerjem a gépészetet, hanem a gyakorlatban is el tudjam végezni a kétkezi munkát. Máshogy miként is taníthattam volna? Valóban van egy emlékezetesebb dániai emlékem is. Éppen Koppenhágában jártunk tanulmányúton, amikor lerobbant az autóbuszunk, végül nekem sikerült kijavítanom a hibát, így folytathattuk az utazást. 

– Eddigi beszélgetésünk alapján egy műszaki ember képe rajzolódik ki, pedig a humán területen is sokat dolgozott. Miként jött be az életébe ez a vonal? 
– Bár valóban más vizekre eveztem, de sosem szakadtam el az irodalomtól és a kultúrától. Gulyás György invitálására bekapcsolódtam a Békés-tarhosi Zenei Napok szervezésébe, és a Békés-tarhosi Baráti Kör titkárává is megválasztottak. Számomra pedig egészen új élményt jelentett, hogy hangverseny-látogatóvá váltam, megismertem, hogy milyen csodálatos a zene világa. 
Békésiként emellett nagyon fontosnak tartom, hogy minél jobban ismerjük ennek a különleges településnek az értékeit, ezért is voltam az egyik alapítója a Békési Városvédő és Szépítő Egyesületnek. Nagyon fontosnak tartottam, hogy megőrizzük a második világháborúban elhunyt békésiek emlékét, sikerült ezt a listát is összeállítanunk. 

Motorok és memoárok

Varga Sándort korábban a Békés Városért kitüntetéssel, a Magyar Köztársaság Érdemkereszt ezüst fokozatával, míg 2016-ban Nefelejcs-díjjal tüntették ki. Mint megtudtuk, korábban pedig motokrosszversenyző volt. 

– Minden érdekelt, aminek kereke volt, imádtam az autókat, bár pénzem nem nagyon akadt erre a hobbira, de a katonaság alatt lehetőségem nyílt kipróbálni ebben is magamat – árulta el lapunknak Varga Sándor, aki a mai napig olvasni is nagyon szeret. Kedvencei közé tartozik a memoárirodalom, a legtöbb történelmi személyiség és közéleti szereplő életrajzát olvasta már.