Kutya meleg van: úgy ragad az ember, mint a légyfogó

A kályhától, vagyis otthonról indultam el a minap kora délután hőségriportra. Hozzáteszem, nem volt begyújtva, már azért sem, mert bent várnak sorukra a vastagkolbászok. Bár ebben a kánikulában már a fűtetlen kályha is meleget ad.

Ha valakinek, Scholtz Endre békéscsabai festőművésznek bírnia kell a meleget, hiszen forró hangulatú képeket fest az Adriáról. A mellettünk lévő, utcai banánfánál beszéltük meg a találkát. A telepítő, Tuska Mihály nem volt itthon, de telefonon annyit üzent: „Nyugodtan fotózzatok, de a termésre vigyázzatok!” Persze, tréfának szánta a dolgot, ugyanis olyan kis terméseket hoz a fa, amiket lényegében csak lecsippenteni lehet.  

– Már csak az Adriai-tengert kéne idepattintani, és már hoznám is a festőállványt meg az ecseteket – ecsetelte a művész, aki kerékpárral, citromokkal teli mediterrán pólóban érkezett. Lehet, hogy én meg már napszúrást kaptam, hiszen egyből az a sláger jutott eszembe, hogy „citromízű banán, nincs a banánfán”. Scholtz Endrének a minap nyílt kiállítása a békéscsabai Munkácsy-múzeumban A fény palettája címmel, de ahogy mondta, most leginkább jegeskocsit vagy eső áztatta tájat festene.

A 40 fokos beszélgetés után szomjasan érkeztünk a közeli vendéglátó-egységbe, és egy-egy jéghideg hosszúlépés mellett beszéltünk arról, hogy a Gesztuskirály elnevezés hol és hogyan ragadt rá.  

– Még a szegedi főiskolán neveztek el így, chicagói, fekete, teveszőr kabátban, nagy fekete kalapban és lila sálban járkáltam, közben különféle gesztusokat gyakoroltam a lányok felé – mesélte. – A gesztusok komolyabb része, hogy rengeteg festményt ajánlottam fel, adományoztam pályafutásom során jótékonysági célokra.

Endrétől elbúcsúzva Csicsely János kertjét céloztuk meg, a gazda szokásához hűen rövidnadrágban, félmeztelenül fogadott, amikor kijött a fóliasátorból, ahol most a krizantémjait neveli, de hamarosan érkezik az árvácska is.

– Ötven fokig bírta bent a hőmérő, aztán szétdurrant – magyarázta az őstermelő. – Ennyire tartós, eső nélküli hőségre én sem emlékszem, pedig már túl vagyok a hetvenen. Az, hogy én szenvedek a forróságtól, egy dolog, de, hogy sínylődnek a növényeim, az már baj. Locsol az ember, menti a menthetőt, ez ugyanakkor nem pótolja az égből jött csapadékáldást, viszont megnöveli az előállítás költségeit. Most a paradicsomot szedem, de kénytelen vagyok lenyelni bizonyos költségeket, mert az eladási ár nem szökhet az égbe.

Csicsely János kiemelte, ebben a hőségben naponta négyszer-ötször lezuhanyzik, mert úgy ragad az ember, mint a légyfogó. A rendkívüli forróság abban is megmutatkozik nála, hogy már jobban esik neki a hideg szóda a sörnél. Ha iszik is, csak egy-egy pohár meggysört, mert az savanykásabb.

Fotós kollégámmal ezután a Gyöngy Presszóba tettük át a székhelyünket. Szép a terasz, délután fél négykor azonban senki nem ült kint, a benti, klímás helyiséget választották.

– Közös séta, gyaloglás után jöttünk be ide – mesélte Rapport Magdi, Szerencse Rita és Kimpán Éva. Jéghideg limonádét kértek, fogyasztottak, és ezután már kimerészkedtek beszélgetni egy kicsit a teraszra is. Kucseráné Vári Ildikó pultos kiemelte, alig győzi hűteni az innivalót, szerencsére vele van a tapasztalat, tudja, hogy mikor, milyen italok fogynak a legjobban.  

Dolgunk végeztével még beugrottunk egy kis paradicsomért Csicsely Jánoshoz. Az egyik fa alatt a hűvösben – ha egyáltalán van ilyen – szunyókált az Okos névre hallgató házőrző. Érkezésünkre felpillantott, aztán újra lehunyta szemeit, nem volt kedve sem ugatni, sem felébredni. A kidurrant hőmérőhöz hasonlóan ez is bizonyította: kutya meleg van.