Harangozó Imre: az igazi ünnep nem csak emléknap, hanem az életerő forrása

A kereszténység legnagyobb ünnepét, a húsvétot hosszú felkészülési idő előzi meg. A régi faluközösségekben élő, a lélegző világgal lélekben együtt való ember, Jézus és a világ feltámadására készülő közösség nagyon komolyan vette ezt és veszi ma is.

Húsvéti készülődésünk során érdemes elgondolkodni azon, mit jelent számunkra ma az a szó, hogy ünnep? Annál is inkább fontos ez a számvetés ma, mert folyamatosan próbáltak és próbálnak bennünket elriasztani a régi ünnepeinktől, helyükbe pedig új, politikai vagy kereskedelmi ünnepeket akartak állítani. Ezek az álünnep-bálványok az őket kitaláló rendszerek összeomlásával porba is hullnak. Ám azok a sérülések azonban, amelyeket a lelkekben okoztak, most is fájóan elevenek.

A böjt ideje

Évtizedekkel ezelőtt a többségében római katolikus Újkígyóson nagyon szigorúan, sokan szinte kenyéren és vízen böjtöltek 40 napon át, csak vasárnapokon tettek kivételt. A módosabb családoknál két edénysor volt, az egyik soha nem látott zsírt, azt csak a böjti időszakban használták. Kisgyermekként magam is láttam, hogy a középparaszti családokban, amilyen a miénk is volt, hamvazószerdán kiforrázták az edényeket, hogy a zsír emléke se maradjon meg benne. A böjt nemcsak testi, sokkal inkább lelki megújulást jelentett.

Persze a mindekori ifjúság a szigorú nagyböjti időszak alatt is kereste a vidámság lehetőségét. Eleken például a helyi németek körében élt az a szokás, melyet böjttörésnek hívnak. Én egy Eleken, 1920-ban született, a rokonságomhoz tartozó asszonytól, Harangozó Béláné Ruck Teréziától jegyeztem le ezt a hagyományt. Ő mondotta el, hogy fiatal korában a hamvazószerda utáni harmadik szerdán, a legények tojást és bort gyűjtve végigjárták a lányos házakat. Egy szalmából készült, régi ruhákkal felöltöztetett babát is vittek magukkal. „Haind is mita in dr fasta, Trecht mir ti putza ivrs wasr. Ar raus…” („Ma van böjt közepe, Átvisszük a babát a vízen. Adjatok ki tojásokat!). Fontos, hogy az adománygyűjtők sohasem léptek be a kapun, ha a gazda (vagy inkább a lánya) meghallotta az éneküket, adományaikat az ablakon át nyújtották ki- ismerteti.

Krisztus keresésére indultak hajnalban

Húsvét hajnalán több településen, így Újkígyóson, Csanádapácán is szokásban volt, hogy Krisztus keresésére indultak. Ilyenkor kora hajnalban szinte az egész falu kiment a temetőbe, a Kálváriához, és gyertyák fényénél elimádkozták a keresztutat, úgy igazítva, hogy az utolsó stációt már a napfölkelte kövesse. A húsvéti napfény első sugarainál azután fölzúgott az ének: „Föltámad Krisztus e napon / Alleluja! Hála légyen az istennek…”

A mai rohanó, tülekedő világunkban hatalmasan nagy szükség volna a biztonságot, erőt, nyugalmat adó igazi ünnepekre, hiszen kimeríthetetlen erőforrás. Épp ezért támad rá oly dühösen a földi hatalmat kisajátítani igyekvő, de gyökerében mégis az életet pusztító erő. Nem tűrheti az ember találkozását a Teremtővel, s az összefogás és a manipulálhatatlanság lehetőségét magában hordozó közösséggel.

Azt az ember nem ki–, hanem megtalálja. A térnek és időnek ezek a csomópontjai hatalmasan nagy hatással vannak a földi életre. Figyelmen kívül hagyni őket végzetes következményekkel jár. Lényegüket megértve és átélve az életerő forrásai. Maga a Teremtő siet segítségünkre az ünnepi lényeg megértésében. Jézus Krisztus földi élete örökérvényű példa.

Ha a környezetünk szennyezettségén túl a lelkekben való pusztítást is számba vesszük, valóban kilátástalannak tűnhet helyzetünk. Pedig a megoldás előttünk áll; Krisztus föltámadt, új élet van agyonkínzott, meggyalázott testében és követik Őt teremtmények milliói. Keressük meg helyünket a sorban és álljunk be oda, ahonnan kizökkentettek, vagy inkább saját kevélységünkben kibotlottunk! Helyünket megtalálva pedig kapcsolódjunk be az énekbe, ki rekedten, ki szépen csengő hangon, de mindenki énekeljen, ne legyen kívülálló, ne legyen néző senki, hisz mindenki részese az ünnepnek…