Fél évszázadot dolgozott a békésiek szolgálatában Varga László

– Méltatásában külön kitértek a szülői háznak az életében betöltött fontosságára. Milyen útravalót adott önnek a család?
– A szüleim gazdálkodóként dolgoztak, és nagyon harmonikus légkört teremtettek számunkra az öcsémmel, ugyanakkor megtanítottak az önállóságra, a felelősségre, arra, hogy semmi sincs ingyen, mindenért meg kell dolgozni és becsületesen kell élni. A testvéremmel két-három éves korunktól megvolt a helyünk a családi munkamegosztásban, ami először csak annyit jelentett, hogy egy pohár vizet vittünk a szüleinknek, majd ahogy nőttünk, egyre több feladatot bíztak ránk. Nagyon erős kötelékek alakultak ki köztünk, később a Váradi utcai szülői ház előtt építkezünk. Édesanyám apánk halála után harmincegy évet élt egyedül, folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, a két telket pedig egy kis hátsó átjáró kötötte össze. Külön, de mégis együtt éltünk.

– Azon kevesek közé tartozik, akiben együttesen van meg a műszaki és a humán érdeklődés. Miként alakult ki mindez?
– Eredetileg zenésznek készültem, és egészen kicsi korom óta extrovertált, nyitott személyiségnek számítottam, gyakran próbáltam például szórakoztatni a családunk tagjait különböző összejöveteleken. Magamtól megtanultam szájharmonikázni és gombos harmonikázni, majd gitározni, illetve a zeneiskolában trombitálni, valamint énekeltem is. Valahol mindezt a génjeimben kódolták, édesapámtól örököltem ezt a fajta készséget. A sors mégis úgy hozta, hogy Mezőtúron mezőgazdasági gépész üzemmérnökként végeztem, majd később a Budapesti Műszaki Egyetemen okleveles műszaki tanárként diplomáztam, és elvégeztem a Politikai Főiskolát. Megszereztem az összes jogosítványt, és azokhoz az összes oktatói képesítést, közben vállalkozás-tanácsadói szakmát szereztem. Emellett tanítottam, zenéltem, és hobbiként nagyon szerettem a verseket, az irodalmat.

– Szinte pontosan ötven éve kapcsolódott be a helyi közéletbe. Mi vitte erre az útra?
– A közéleti érdeklődésem még a katonaság alatt alakult ki. Kecskemétre kerültem, ahol észrevették, hogy sok minden érdekel, szeretem az újításokat, ezért ifjúsági feladatokat bíztak rám. Több száz fiatal számára szerveztem programokat, képzéseket. Amikor hazatértem, elkezdtünk építkezni, és azzal szembesültem, hogy a környezetünkben feneketlen a sár, óriási a lemaradás az infrastruktúra terén. Úgy éreztem, ezen változtatni kell, ezért kapcsolódtam be a helyi közélet vérkeringésébe, de később részt vettem a közművelődésben is, miközben megépült a Váradi utcai kövesút is. A lakosság összefogott, önerőből megépítették az útalapokat, amit azután a tanács leaszfaltozott. Óriási dolognak számított ez akkoriban. Tizenhét éven át voltam tanácstag, tizenkét évig önkormányzati képviselő, valamint bizottsági elnökként is tevékenykedhettem. Vezethettem a városi művelődési osztályt, illetve az összevont ipari szakközép és szakmunkás iskolát is.

– A díszpolgári cím átadásakor egy nagyon érdekes gondolatot osztott meg az édesapjától a vezetői feladatokkal kapcsolatban.
– Amikor közéleti szerepet vállaltam, édesapám úgy fogalmazott: „Fiam, úgy menj felfelé a ranglétrán, hogyha majd jössz lefelé, akkor is köszönjenek!” A tapasztalatok is azt mutatják, hogy nem mindenki tud bánni a ráruházott hatalommal, nagyon fontos, hogy emberi módon viselkedjünk másokkal, a megfogalmazott jó tanácsot ezért is mindig igyekeztem alkalmazni.

– A család szerepét ugyancsak kiemelte köszöntőjében. Mit jelentenek önnek a szerettei?
– A munkám miatt sokat voltam távol az otthontól, de amikor csak tehettem, sok valódi időt töltöttem a feleségemmel, Anival, lányunkkal, Edinával, és később az unokákkal. Minden családi eseményt megünnepeltünk, sokat utaztunk. A nejem édesanyjáék tizenegyen voltak testvérek, így nagy családot alkottak, rengeteg unokatestvérrel. Külön unokatestvér-találkozókat tartottak, amelyeken mi is mindig ott voltunk . Otthon a feleségemmel mindig igyekeztünk egymásnak a lehető legtöbb örömet szerezni, az otthoni munkában is segítettük egymást. Sajnos Ani ötvenkét év boldog és szép házasság után, öt hónapja örökre elhagyott bennünket, nagyon hiányzik, a nélküle biztosított háttér nélkül nem lennék az, aki.

– A szellemi munka mellett miként kapcsolódott ki?
– Számomra mindig a fizikai munka jelentette a kikapcsolódást. Nagyon sokat dolgoztunk a házunk felépítésén, majd bővítésén, megtanultam betonozni, járdát építeni. Gyönyörű kertet alakítottunk ki, a hétvégéket ezzel töltöttem, ami nagyon feltöltött, és hétfőn mindig újult erővel kezdtem a szellemi munkát.