A málenkij robotra elhurcolt gyulai németekre emlékeztek - galériával

Facebook-oldalán dr. Görgényi Ernő, a város polgármestere, aki emlékező beszédet mondott, kiemelte, 1945. január 10-én délben egy 53 marhavagonból álló szerelvény indult útnak Gyuláról. A vagonokban 550 német származású polgárt zsúfoltak össze, akiket a Donyeck-medence szénbányáiba hurcoltak kényszermunkára. 352 kisgyermek maradt itthon az édesapja, az édesanyja, vagy ami a legrosszabb: mindkét szülő nélkül. A málenkij robotról 64-en sohasem tértek haza. 

Kifejtette, mindez azért, mert a sztálini kollektív bűnösség elve alapján minden német származású embert felelősnek, bűnösnek kiáltottak ki, pedig sokan közülük még németül sem beszéltek, a háborús pusztításhoz pedig semmi közük sem volt.

– A hazatérők első útja mai ünnepségünk helyszínére, a németvárosi templomhoz vezetett, mely harangzúgással köszöntötte sokat szenvedett híveit. Az akkori magyar állam viszont hallgatásra kényszerítette őket. A kommunizmus éveiben szó sem lehetett arról, hogy beszélni leehessen az átélt borzalmakról – tette hozzá. – A rendszerváltozás óta nyilvánosan fejet hajthatunk szenvedéseikre emlékezve, és a túlélést biztosító életerejüket, istenhitüket tisztelve. Sokuk számára talán elégtétel lehetett az elnyomó rendszer bukása, és az őket ártatlanul meghurcoló, rabszolgamunkára kényszerítő szovjet birodalom felbomlása. De a lágerben elveszett ifjúságukat, a bányák mélyén megrendült egészségüket senki sem adhatta vissza. Az idegenben elpusztított szülő szeretetének, gondoskodásának fájó hiányát senki sem enyhítheti. Ma ismét fegyverek robajától hangos a gyulai németek szenvedéseinek egykori helyszíne, a Donyeck-medence. Mi azonban itt Gyulán békében emlékezhetünk a málenkij robotként ismert történelmi tragédiára, abban a nem múló reményben, hogy a ma élő gyulai nemzedékek és utódaik is csak a történelemkönyvek lapjairól ismerik majd a háborút, a háborúval járó igazságtalanságot és szenvedést.