Isten veled, Ági!

De jót beszélgettünk! A műtéti beavatkozástól kicsit tartottál – ezt bevallottad, de megígérted, amint hazaengednek, kipihened magadat és együtt ebédelünk, jót dumcsizunk, elkortyolunk egy kávét, majd a szokásos könyvtárlátogatásod után ismét a pihenést választod. A lesújtó hír váratlanul ért a mi vidám, de nem búcsúzkodós telefonálásunk után egy nappal: nem hívsz fel, nem jössz többé. Az égi lapterjesztők szólítottak magukhoz. Nem volt választásod, menned kellett. Elmentél, Ági, úgy, hogy el se köszöntünk, meg se beszéltük az e világi dolgokat. Persze, tudtuk, hogy az évtizedek megkoptatták az egészségedet, de odafigyeltél magadra, az orvosok tanácsait elfogadtad, igyekeztél mindenkor s mindet betartani. 

Emlékszel? De sokszor mondogattuk: mi vagyunk az elnyűhetetlen generáció! Jót nevettünk ezen, s közben felidéztük, milyen sokszor vetted át a 17 év alatt mások munkáját, indultál el hajnalban kézbesíteni a Békés Megyei Hírlapot, hogy az előfizetők a reggeli kávéjuk mellett már olvashassák akkor is, amikor valamelyik kézbesítő megbetegedett. Te mindig (ki- és be)segítettél. Valóban azt hittük, a sport, a kézilabda acélosra edzett téged. Intő jelek, apró jelzések azonban voltak, kicsit vissza is vettél a tempóból. Helyette túráztál, a családodra, a barátaidra fordítottad a felszabaduló időt – és a kertedre, meg a baromfiudvarodban kapirgálókra.

A ház, a kert, az udvar mostantól üresen áll. Gazdája nem tér vissza már. Vége egy tartalmas életnek. Utad végén el kell most búcsúzzak tőled, Ági! De minden kávéillat eszembe juttat téged, és sokunkban úgy élsz tovább, mint a kortalan, fáradhatatlan Sonkolyos Ági.

Hiányod fáj nagyon: Csete Ili