Hetvenéves Békés megye egyik legmeghatározóbb művésze

Csuta Györggyel a Bolyai utcai alkotóházában találkoztunk. Az épületben, ahol a festőművész harminc éve, 1992 óta minden egyes reggel, hétvégenként is kezdi a napot, itt születnek a munkái, új festményei, kollázsai, grafikái, s ez a hely adott otthont a legendás művésztelepeknek is, ahol rengeteg hazai és külföldi alkotó fordult meg, és töltött el ott kellemes napokat, heteket. A művész itt dolgozott a pandémia legnehezebb időszakában, az itteni munka biztosított erőt a járvány miatt kényszerű magány hónapjaiban is. 

– Ismerőseim azt mesélték, már kisebb gyermekként is általában úgy láttak, hogy egy rajztáblát és egy mappát húzok magam után – szólt indíttatásáról lapunknak Csuta György. 

– Mióta az eszemet tudom, mindig rajzoltam, és mindig is ez érdekelt igazán. Az általános iskolában Szentesi Emi néni volt az osztályfőnökünk, aki nagyon jó hírű rajztanárnak számított. Szakkörein hokedlit rajzoltunk forgástesttel, portrékat készítettünk, sokat gyakoroltunk. A kiváló pedagógusnak jelentős szerepe volt abban, hogy a patinás szegedi Tömörkény művészeti iskolában tanulhattam tovább. A csongrádi megyeszékhelyen már tudták, hogy aki Békésről, Szentesi tanárnőtől érkezett, azt nyugodt szívvel felvehetik. 

– Szeged a mai napig egy kis Athénnak számít az oktatás és kultúra területén. Miként emlékszik vissza a Tisza-parti városban eltöltött évekre? – Ha lehet ezt mondani, még jobban kinyílt a világ. A mai napig nagyon szívesen gondolok vissza az ott eltöltött évekre és kiváló tanárainkra. 

Az iskolában szobrászat, kerámia és grafika szak működött, én utóbbin tanultam. Ennek az ágazatnak Kopasz Márta volt a vezetője, aki „Művészkémnek” hívott, ami számomra fiatalként óriási büszkeséget és ösztönzést is jelentett. Mi voltunk egyébként az utolsó osztály, amelynek tagjai egy héten egyszer a nyomdába is bejártak. Az érettségivel kéziszedő szakmunkás-bizonyítványt is szereztem, amivel később el is helyezkedtem. 

– Nem sokon múlt, hogy kirakatrendező vagy rajzfilmkészítő legyen. A sorsa kalandosan alakult az érettségit követően. 

– A szegedi záróvizsga után úgy gondoltam, hogy Budapestre költözöm, hogy később felvételizhessek a Képzőművészeti Főiskolára. Ehhez viszont a fővárosban kellett élni, és bejárni a tanszékre rajzolni. Ezért jelentkeztem kirakatrendezőnek, ahova egy jó hangulatú, de komoly felvételi után zöld utat is kaptam. Családi okok miatt azonban mégis maradtam a megyében, és Békéscsabán, a Kner nyomdában helyezkedtem el grafikusként. Azután milyen furcsa is a sors, szintén lehetőséget kaphattam volna a Veszprémben működő Napló című napilapnál tördelő–szerkesztőként elhelyezkedni. Gyönyörű napon indultam el Békésről, egy szál pólóban. Amikor megérkeztem Veszprémbe ott bőrig áztam, hideg volt, s bár nagyon kedvező ajánlatot kaptam, például szolgálati lakást ígértek, és azt is, hogy nem kell bevonulnom katonának, a kötődésem Békéshez mégis erősebb volt. S hasonlóan jártam, amikor a Kecskeméten induló rajzfilmstúdióba fázisrajzolónak vettek fel. Jobban érdekelt a grafika, illetve a képzőművészet, és szerettem volna itthon maradni. 

– Már elismert művészként is kapott ajánlatokat, akkor sem ment. Miért döntött így? 

– Az egyik legmegtisztelőbb felkérés az volt, amikor Klagenfurtba hívtak egy magániskolába tanítani. Mégis nemet mondtam. Bár imádom az osztrák tájakat, a gyönyörű hegyeket, a tengerkék tavakat, a csodavilágot, néhány nap után mindig elfog a honvágy. Itt vagyok otthon az alföldi tájakon, itt nőttem fel, ide kötnek a gyökereim. Az alkotóháztól alig néhány száz méter a Körös, amelynek partján mindig szívesen időzöm, ha van rá lehetőségem. 

– Azt hallottuk önről, hogy vannak festményei, amelyektől semmi pénzért nem válik meg. Mi a fő mozgatórúgója? 

– Nagyon nehéz ezt megfogalmazni, de valóban vannak olyan festmények, amelyekkel sokat dolgozom, sok időt töltök el velük, hozzám nőnek. Tudom, hogy butaság, hiszen azért is festünk, hogy eladjuk az alkotásokat, de rengeteg olyan munkám van, amelyek annyira közel állnak hozzám, ahogy mások mondani szokták, a „gyermekeim”, hogy semmi pénzért nem válnék meg tőlük. 

– Viszont kevesen mondhatják el magukról, hogy az első két kiállított művét rögtön ellopták. 

– Pedig velem így történt. Tizennyolc évesen, amikor hazatértem Szegedről, lehetőséget kaptam arra, hogy kiállítsak a Körösmenti Kulturális Hetek mezőberényi programján. Két munkám került be a tárlatba. Azután néhány nap múlva érkezett egy levél, hogy mindkét munkámat ellopták. Nem mondhatnám, hogy jól esett a dolog, de később inkább igyekeztem erőt meríteni az esetből, és azzal nyugtatni magam, hogy ez is egyfajta elismerés, hiszen az összes kiállított alkotás közül csak az én két képemet vitte el valaki. Egyébként azóta sem kerültek elő. 

– Az érettségi utáni éveit elsősorban a grafika határozta meg. Döntő időszaknak tűnik, amikor legalábbis részben váltott, és a képzőművészet mellett kötelezte el magát. Nem bánta meg a váltást? 

– Ahogy korábban is említettem, gyermekkorom óta vonzott a képzőművészet, a festészet és az azzal járó szabadság. Dolgoztam a Kner Nyomdában, majd a békési költségvetési üzem nyomdáját vezettem. Éppen a mai szóval képviselő-testületi anyagokat sokszorosítottam, amikor bejött hozzám Lóránt János Demeter, aki a békési alkotótábort vezette. Beszélgetni kezdtünk, és amint kiderült számára, hogy ki vagyok, hol tanultam, mivel foglalkozom, meginvitált a művésztelepre. Először nem is akartam menni, mert rengeteg munkánk volt, de mégis meggyőzött, amiért nem tudok elég hálás lenni neki. Életre szóló barátságot kötöttünk, a mai napig őt tartom a mesteremnek, én pedig, bár a grafikától nem szakadtam el teljesen, de elköteleződtem a festészet mellett. Talán ez volt a nehezebb út, de soha nem bántam meg. 

– Szavaiból is érezni, de a művésztelepein is láttuk, hogy mennyire fontosak önnek az emberi kapcsolatok. 

– Békésen és az ország minden részén, de külföldön is vannak nagyszerű barátaim, akik közül a legtöbben szintén képzőművészek. Spanyolországból Paco Ariza például folyamatosan hív magához a családommal együtt. Az életem valamiért úgy alakult, hogy azokért, akik segítséget kérnek tőlem, akik közel állnak hozzám, harcolok, küzdök foggal-körömmel. Magamért viszont ezt valahogy képtelen vagyok megtenni. Az elmúlt néhány év egyébként nehezebb volt, hiszen a pandémia alatt sokakkal nem nagyon tudtunk személyesen találkozni, a telefonos beszélgetések pedig nem pótolják mindezt. 

– Mit jelent a bűvös hetvenes szám az ön számára? 

– Amikor kimondom, akkor magam is meglepődöm, hogy „te jó ég”, milyen gyorsan eltelt. Amikor gyermek voltam, egy 70 éves embert már szinte aggastyánnak tartottak, én pedig egyáltalán nem érzem ezt. Nem éreztem 50-nél és 60-nál sem, hogy olyan sok minden megváltozott volna. Dolgozom nap mint nap, vannak elképzeléseim, készülök az idei művésztelepekre, megyek majd a szlovéniai, nagykanizsai, szentgotthárdi alkotótáborokba. Május 5-én kiállításom nyílik Békéscsabán, a Munkácsy múzeumban, majd az év további részében Nagykanizsán, Békésen és Szentgotthárdon is. Egészen új, olyan képekkel készülök, amelyeket még nem láthatott a közönség. Bízom benne, hogy elnyeri majd az érdeklődők tetszését.

Kínától az Egyesült Államokig megtalálhatók a festményei

Csuta György 1952. április 7- én született Békésen. Tanulmányait helyben, illetve Szegeden, a Tömörkény művészeti gimnáziumban végezte. Dolgozott a Kner Nyomdában grafikusként, majd a békési költségvetési üzem nyomdáját vezette. Munkásságát számtalan elismeréssel jutalmazták itthon és külföldön, Nagykárolyban például harminc ország ötven művésze választotta a legkiválóbb alkotónak. Békés város díszpolgára, a Magyar Kultúra Lovagja. Munkái ott vannak a világ számos táján, köztük Dániában, Svájcban, az Egyesült Államokban, Ausztriában, Emellett a luxemburgi nagyherceg tulajdonában és Kína egyik legnagyobb múzeumában is megtalálható egy-egy Csuta-festmény. Alkotásai igazi nyitott művek.