70 éves Pásztor József, az Előre labdazsonglőre – videóval

– A közelmúltban megkapta a Békéscsabáért kitüntetést, de élete során számtalan elismerést – az Előre évszázad legjobb labdarúgója, az Előre évszázad legjobb labdarúgó edzője, Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztje – kapott. Mennyire fontosak ön számára ezek a díjak?
– Jólesik természetesen, de megmondom őszintén, nem szeretek szerepelni, de néha muszáj, és ilyenkor fókuszba kerül az ember – válaszolta a szakmai tanácsadóként ma is a Békéscsaba 1912 Előre szolgálatában álló Pásztor József.

– Két hónapon belül három legendás egykori békéscsabai labdarúgó, Pásztor József, Kerekes Attila és Vágási Sándor is betölti a hetvenedik életévét. A legjobb barátairól van szó, lesz majd közös ünneplés?
– Velük a családdal együtt kéthavonta összejövünk. Biztosan megfogunk egy-két sört inni és lesz egy ebéd is, de erről még nem beszéltünk. A születésnapok megünneplését egyébként a családon belül szeretem. Vagyunk tizennégyen, majdnem minden héten összejövünk vagy nálam, vagy a nővéreméknél, vagy az ő két fiánál. Amikor 1974-ben Békéscsabára kerültem, három évig a nővéreméknél laktam, a két gyerekét még pelenkáztam is. A bátyám is ide költözött, de már meghalt. A szüleim is, akik hat évig éltek nálunk, mindketten nyolcvannyolc évesen mentek el.

– A gyermek és ifjúkorát Gávavencsellőn töltötte, mikor járt utoljára a szülőfalujában?
– Amikor Békéscsabára kerültem, minden második héten hazamentem, majd amikor a testvéreim is követtek, akkor már csak havonta egyszer. Három éve nem jártam ott, mert már nincs ott senkim. Az édesapám két testvére már régen meghalt, az édesanyám testvérei pedig Miskolcon laktak, de már ők sem élnek.

– Akkor bátor lépésnek tűnt ilyen fiatalon eljönni az ország másik szegletébe. Nehezen vált meg a szülőföldjétől?
– Nehéz döntés volt. Előtte hívott a Nyíregyháza, a Rakamaz, a Debrecen, de nem akartam eljönni. A szakmám cipész, és Nyíregyházára jártam Bőripari Technikumba három év után, amit be akartam fejezni. Egyszer azonban váratlanul beállított hozzánk Papp Paci, az Előre akkori technikai vezetője és Süle Pista, a Jamina akkori edzője és győzködtek, hogy jöjjek ide, pedig nem is láttak engem játszani. Akkor azt sem tudtam, hogy hol van Békéscsaba. Édesapám vasutas volt, de addig még Pesten sem voltam, pedig ingyen utazhattam volna. Úgy jöttem ide hatvan kilósan, hogy egy hónapot adok magamnak, ha látom, hogy van esély az NB I.-es játékra, akkor maradok, ha nem, akkor visszamegyek. Akkoriban minden játékos cégektől kapta a fizetését, én a cipészszövetkezethez kerültem, Gyeraj Bandi, a TMK vezetője vitt oda. Rögtön kaptam is egy köpenyt, amit felakasztottam a fogasra. Lehet, hogy még mindig ott van, mert egy napot sem dolgoztam, ugyanis a csapattal rögtön elkezdtük a martfűi edzőtábort. Ott már látták, hogy megütöm a szintet. A bajnokság előtt a csabai TASK-nak rúgtam három gólt, és az első bajnokin Babolcsay Gyuri bácsi edző azonnal berakott a kezdőbe. Nagyon sokat edzettem, két-három év alatt felszedtem hat-nyolc kiló izmot. A fekete salakon negyven fokban futottuk a százszor harminc métert. Amikor be kellett jönni, háromszor is leültem, mert úgy elfáradtam. Azzal sem volt gondom, hogy annak idején négyen, NB I.-es játékosok, Királyvári Karcsi, Pogács Feri és Paróczai Sanyi laktunk két évig egy egy szobás lakásban és jól éreztük magunkat, nem panaszkodtunk. Jól éltünk, de nem tudtunk meggazdagodni, ám az a közeg, az a szeretet, ami körbevett bennünket, mindenért kárpótolt. A pártbizottság elő emberétől, a mezőhegyesi téesz elnöktől kezdve mindenki nagyon szerette a csapatot, amit az egész megye támogatott. Mindenki segíteni akart a játékosoknak is. 

– Háromszázhatvanegy mérkőzést játszott az Előrében, ezek közül számtalan emlékezeteset.
– A Honvédnál játszottunk – az évet ne kérdezze, hogy mikor – és középkezdésből legurították nekem a labdát, három játékost kicseleztem és húsz másodperc után gólt rúgtam. Beugrik egy Kaposvár elleni itthoni meccs, amikor három gólt rúgtam. Egy ízben az MTK-t fogadtuk és a kilencvenedik percben szabadrúgásból berúgtam a győztes gólt. Fejesből ritkán találtam be, bár a térérzékelésem jó volt, ki tudtam számolni, hová jön a labda. Gyerekkorban állandóan fejelgettünk, lejártunk a Tiszához, ahol a homokban is gyakoroltunk, ahol nem volt mély, még a vízben is, Gyerekként korcsolyáztam, jégkorongoztam, pingpongoztam. Utóbbi sportágban hívtak Nagykállóba az NB I.-be is. Röplabdáztam, de kézilabdáztam, és tornáztam is. A testnevelő tanárom – akivel együtt futballoztam – folyamatosan járt a nyakunkra, hogy menjek a vencsellői gimnáziumba, én azonban a szakmunkásképzőbe akartam menni. Hogy miért? Vencsellő egy sváb falu volt és a háború után mintegy száz tizennyolc-húsz éves fiatalt elvittek a Szovjetunióba málenkij robotra – a szüleimet is. Anyám három évig volt ott, apám a testvérével – utóbbi két hónap múlva meg is halt – ment ki. Apám megszökött, úgy, hogy a vonat alá kötötte magát, három hónapig tartott a hazaút. Gyerekkoromban a szülők társaságában gyakran téma volt a málenkij robot. Csak a rosszat hallottam erről, és én annyira megharagudtam az elnyomókra, hogy általánosban elő sem vettem az orosz könyvet. Apám közbenjárására azért kettessel átengedtek, de az oroszt nem tudtam és emiatt nem akartam menni a középiskolába.

– Az A válogatottban kilencszer jutott szóhoz, először 1976-ban az NDK ellen. A képességeit tekintve ott lett volna a helye az 1978-as és az 1982-es világbajnokságon. Maradt emiatt önben hiányérzet?
– Jó lett volna kimenni a világbajnokságra, de utólag megértettem az akkori szövetségi kapitány Baróti Lajos bácsit. Irányítónak olyan játékost válogatott be, aki jól ismerte a társait, a klubcsapatban együtt játszik velük. Akkor bántott, hogy kimaradtam, de megértettem, hogy egy csapatot így kell felépíteni. Akkoriban minden együttesben volt egy nagyszerű irányító játékos, a Videotonban Karsai Laci, a Fradiban Ebedli Zoli és Nyilasi Tibi, a Tatabányában Csapó Karcsi, a Vasasban Müller Sanyi. Amikor a keretbe kerültem, mindkétszer megsérültem. A ’82-es vébé előtt az argentínai edzőtáborba már sérülten utaztam el, mert az indulás előtti edzésen elszakadt a lovaglóizmom. A pályafutásom alatt hétszer műtöttek, de annyira szerettem futballozni, hogy mindig újrakezdtem.

– Idén éppen harminc éve lesz, hogy az Előre az egyesület történetének legjobb eredményét elérve az élvonalban a bronzéremig jutott. Mi hiányzott az első helyhez?
– Az egyik, hogy kevés, összesen tizenhét játékos állt rendelkezésre. Újpesten hárman is hiányoztak és a legvégén csináltunk egy fölösleges tizenegyest, amivel kikaptunk. Akkor indult el egy negatív sorozat, és azután már semmi nem jött össze. A Honvédot itthon öt nullára kellett volna verni. A válogatotthoz több játékosunkat is behívták, de a vezetés – mivel akkor még volt esélyünk az aranyra – nem engedték el őket. Ez szintén nem tett jót nekünk. Utólag azt mondom mégis, hogy ez is egy jó eredménynek számít.

– Most, amikor a csapat még a harmadik vonalban szerepel talán furcsán hangzik a kérdés, de mit gondol, lehet még Békéscsabán az akkori gárda szintjét megközelítő csapat?
– Már akkor is nagyon boldog lennék, ha az NB II.-ben játszana a csapat. Tízszer jobban megviselt, hogy tavaly velem kiesett a gárda az NB II.-ből, mint hogy anno nem nyertük meg a bajnokságot. Egy Békéscsabának nem a harmadik vonalban kellene futballoznia, hanem legalább az NB II.-ben és ott is az első öt között kellene lennie, mert a szurkolók részéről igény lenne a jó focira.