A kocsmát sem éri meg üzemeltetni Újszalontán

Újszalontára egyetlen közút vezet, igaz, lassan a kátyúktól alig lehet látni az aszfaltcsíkot. Ezzel szemben az üdvözlő tábla már igencsak tekintélyes, azt nem lehetett nem észrevenni, mint ahogy azt sem, hogy a község európai falu, ahogy azt egy tábla jelzi. Egy mosoly után tovább haladtunk a Béke, azaz a fő utcán, persze, nem is nagyon vezethetne másfelé az út, hiszen még egy tucatnyi utcából sem áll a száztizenhat lelket számláló zsáktelepülés.

Egykor Nagyszalonta tanyavilága volt, aztán jött a trianoni békediktátum. 1924-től létezik, érdekes módon előbb még Nagyszalontának nevezték. Aztán, amikor Arany János szülővárosa a ’40-es években, a bécsi szerződés után ismét Magyarországé lett, Újszalontára keresztelték át. Az ’50-es években élte fénykorát, több mint 700-an éltek a községben. Egy időre elvesztette önállóságát, Kötegyánhoz tartozott, majd a rendszerváltás óta ismét független.

A polgármesteri hivatalban, ahogy mindig, most is kedélyesen fogadott Jova Tibor polgármester, aki hangsúlyozta, teljes a foglalkoztatottság a településen, az önkormányzat márciustól nyolc közfoglalkoztatottat alkalmaz, akik a belterületi utak karbantartásával, javításával foglalkoznak. Mint fogalmazott, csendes, nyugodt a község, tiszta a levegő – csak nem akar szinte senki sem odaköltözni.

Pedig vannak extra szolgáltatások, például a falugondnoki szolgálat: viszik az általános iskolásokat Kötegyánba, az időseknek, akik igénylik, azoknak bevásárolnak. Olyan, mintha a polgármester helyettese lenne a falugondnok, mire kiderült, nem állunk távol a valóságtól: az alpolgármesterről van szó. Aztán mesélték: az ebéddel teli ételhordók is a polgármesteri hivatalhoz futnak be Sarkadról, onnan viszik ki azokat minden egyes házhoz az időseknek.

Alapjáraton zárva van délelőtt, lapunknak azért kinyitották az egykori általános iskolában működő könyvtárat. Kenézné Martyin Anikó vezeti, mint ecsetelte, azért van csak délután nyitva, mert a tanítási idő után három-négy diák ott tanul – vagy éppen a számítógép előtt ül és internetezik. Noha ingyenes minden szolgáltatás, a fénymásolás, a nyomtatás is, havonta mindössze egy-két felnőtt tér be az intézménybe, nem nagy divat a könyvkölcsönzés.

Közben az udvaron zajlott a nagyüzem, négyen bontottak egy régen még garázsként funkcionáló épületet. Úgy vélték, még legalább egy hétig eltart a munka. A 21 éves Takács Sándor rendőrnek készült, aztán kőművesnek – lett belőle közfoglalkoztatott. Nem nagyon bánkódik azonban, azt magyarázta, ő 47 ezer forintból is meg tud élni. Jószágokat is tart, sertést és baromfit, azokkal is minden nap kell foglalkozni, majd szót ejtett arról is: a település egyetlen tehene is az övéké.

– Barátságosak az emberek, összetartanak – mesélt arról a 24 éves Petruzsán László, miért jó Újszalontán élni. Rendszergazda végzettséggel rendelkezik, most pedig rendszeresen vályogokkal gazdálkodik: a bontásból származó anyagot, törmeléket pakolta a talicskára, vitte az udvar hátsó részébe, „lyukakat tömködni”. A 46 éves Luczi Margit eredetileg nagyszalontai, aztán Mezőhegyesre került ’88-ban, majd onnan jött Újszalontára rokonához, mert ott megszűnt a munkalehetősége.

Noha mindannyian azt mondták, elégedettek, és szeretik Újszalontát, megosztották nagy bánatukat is: nincs egy normális bolt a településen, ahol lenne választék. Miután már annyi szó esett az üzletről, mi is felkerestük. Bár a kiírás szerint nyitva kellett volna lennie, zárt ajtókat találtunk. Annyi látszódott kintről, hogy a polcok meglehetősen kopárok: pudingpor, néhány fűszer, két kilogramm cukor azért volt. No meg instant kávéból több csomag.

Egy jó fekete után sóvárogva tértünk be a bolt melletti kocsmába. A műintézmény közepén vagy százéves biliárdasztal pihent, letakarva, a pulton üres üvegek sorakoztak, amiket még nem sikerült elpakolni a nagy forgalom miatt – senki nem volt rajtunk és a kocsmároson kívül –, a hangulatról egy fehér festékkel befogott, fekete, ütött-kopott rádió gondoskodott. A falon pár megsárgult, felpenderedett fénykép, a IV. kategóriát jelző tábla szolgált díszletként.

A kocsmát az egyébként békéscsabai Erdős István viszi. Jelenleg a fiánál él, aki Újszalontára költözött a felesége miatt, onnan jár át Méhkerékre dolgozni. Beszélt a kevés munkalehetőségről, arról, hogy a településen igazából kocsmát sem érdemes működtetni. Jó, ha tízen betérnek egy nap. Ő is csak annyit keres rajta, hogy valahogy megél. A téli időszakban nincs pénze az embereknek, nincs forgalom sem – majd nyáron, amikor napszámba mennek. Akkor talán elfogy az a pár felesnyi kommersz is.