Táncsicsos diákok élménybeszámolója Dél-Tirolról

Dél-Tirol, Észak-Olaszország legészakibb tartománya, ami valamikor Ausztria része volt. Ezért is jelentős a német ajkú lakosság aránya, így a német nyelv volt a közvetítő csatorna. Meran, egy város egy varázslatos környezetben. És húsz Táncsicsos diák, akiknek volt szerencséjük eljutni ide.
Tavaly ősszel a merani diákok látogattak el kis városunkba, ahonnan rengeteg élménnyel és új barátsággal tértek haza. Hála a modern kor vívmányainak, tudtuk tartani a kapcsolatot velük, és ennyi kilométer ellenére is közelebb kerültünk egymáshoz.

A hosszú utat róva egyre több kétség merült fel bennünk. Képesek leszünk boldogulni? Mi van, ha a szülei nem kedvelnek? Mit fogok én csinálni egyedül a családban? Nem csoda hát, hogy a gyomrunk egyre jobban remegett, ahogy megpillantottuk Olaszország e fantasztikus táját. Nekünk, alföldieknek hatalmas élmény volt több ezer méter magas hegyek között lenni, így természetesen mindannyian leesett állal kattintgattuk a fényképezőgépeket. Izgatottságunk alábbhagyott, teljesen belevesztünk a minket körülvevő szépségbe, és már az sem zavart senkit, hogy mennyire elzsibbadt a lába. Aztán, ahogy egyre fogyott az út, és egyre élesebben rajzolódott ki Meran várostáblája, újra visszatért a légkörbe a jól ismert „Jaj, Istenem” érzés.
A busz lassan begördült Meran vasútállomása mellé, ahol egy csapat már legalább annyira bezsongva várt ránk. Mindenki hamar megtalálta a párját, és úgy üdvözöltük egymást, mint régi ismerősök. Elvégre azok is voltunk. Fogadószüleink az első perctől kezdve úgy tekintettek ránk, mint a második gyermekükre, egész hétre a szárnyaik alá véve bennünket.

Az első este mindenkinél leginkább ismerkedéssel telt. Szülők és testvérek faggattak minket Magyarországról, a mi szokásainkról, Orosházáról, mindenről. Hasonlóságokat és különbségeket fedeztünk fel, amiken jót nevettünk, vagy nagyot csodálkoztunk.

Hétfőn, némi útravaló és korán kelés után mindannyian a Pedagógiai Gimnázium földszintjén találkoztunk. Miután az iskola elsőéves tanulói humoros műsorral kedveskedtek nekünk, a diákok körbevezettek minket az épületben. Sokakat a modern, néha extrém felszerelés kötött le (gondolok itt az iskola folyosóján lakó hüllőkre és bogarakra, valamint a vitrinben látható, valódi cápafejre), de többen csak álltunk az ablaknál, és a csodálatos kilátást figyeltük, az épületet ugyanis minden oldalról havas hegycsúcsok veszik körül. A délután során cserediákjaink körbevezettek minket Meranban, az Elizabeth parktól kezdve a Tappeinerweg-en át mindenen. Kis történelmi ismertetőt is kaptunk minden állomásnál, így hamar feltérképezhettük Meran múltját, és annak hatását a jelenre.

A városon keresztülfolyik egy sekély, de annál fürgébb folyó, a Passer. Partjára rengeteg üzlet, kávézó, étterem települt, amik teraszain az emberek csodálkozva figyelték kis csoportunkat, akik hol németül, hol a számukra érthetetlen magyar nyelven beszéltek.

Sajnos a keddi időjárás már nem volt olyan kellemes, mint a hétfői, a felhők megérkeztek, rengeteg csapadékot ránk zúdítva. Míg csapatunk egyik fele a város termálfürdőjében pihent, voltak olyanok, akiket az eső sem rendített meg, és újra nekivágtak a városnak. A vége természetesen az lett, hogy egy kávézóban szárítkoztunk, isteni olasz kapucsínót és forró csokit szürcsölgetve.

Szerdán a közeli Dorf Tirolba látogattunk, ahol a táj mellett egy kastélyt is megcsodálhattunk. Történetéről cserediákjaink tartottak nekünk beszámolót. Este került megrendezésre a „szülői este”, ahol mind a magyar, mind a merani tanulók műsorral kedveskedtek a vendéglátó családoknak. A szülők hatalmas ovációval fogadták a nekik, dél-tiroli és magyar gyerekek által énekelt magyar népdalt, és a Táncsics Stúdió által készített, német felirattal ellátott filmet egyaránt.

Csütörtökön Bozen-be, a tartományi fővárosba utaztunk, ami körülbelül negyvenöt percnyi vonatútra fekszik Meran-tól. Itt megismerkedhettünk a parlamenttel, annak feladataival, kötelességeivel. Találkozhattunk képviselőkkel is, akik nagy örömmel fogadták látogatásunkat, és szívesen meséltek nekünk munkájukról. Sajnos az eső ekkor újra rákezdett, így egy darabig küzdöttünk az elemekkel, és rendíthetetlenül tartottuk a fejünk felett az esernyőt, „Én akkor is megnézem a várost!” elhatározással, végül mégis feladtuk, és megint csak egy kávézóban lyukadtunk ki, itt elütve az időt. Ebéd után a múzeumlátogatás következett, ahol rengeteg érdekes dolgot tudhattunk meg Dél-Tirol központjáról, annak politikai helyzetéről.
Másnap a magyar diákok kivétel nélkül izgatottan ébredtek, az aznapi program ugyanis egy kétezer méter magas hegy bejárása volt. Annak ellenére, hogy két nappal korábban rövid ujjúban sétálgattunk, a hegy lábához (!) érve -1 fok fogadott minket. A felvonón húsz percet töltöttünk, majd kezdődhetett a túra. Húsz cm hó tornyosult az út szélén, majd a cipőnkön is, mikor az erdőn keresztül sétáltunk. Jó háromnegyed óra múltán aztán megérkeztünk egy ízlésesen felépített, hívogató kis faházhoz, ahol ebéddel vártak minket. Mint kiderült, az alkalmazottak magyarok voltak, és ez csak még jobban megerősítette a mondást, miszerint „milyen kicsi is a világ”.

Szombat reggel a buszról szomorú mosollyal integettünk a lent ácsorgó cserediákjaink felé, akik szintén pityeregve köszöntek el. Sírtunk, mert el kellett jönnünk, ott hagyni ezt a fantasztikus várost ezekkel a fantasztikus emberekkel, a fantasztikus barátainkkal és családjaikkal együtt. Rengeteg érzés kerített minket hatalmába a Meran-ban töltött hét során. Voltunk boldogok és vidámak, meglepettek és elvarázsoltak. Szomorúak és elkeseredettek, bizakodók és határozottak. Olyan élménnyel, barátokkal és pillanatokkal gazdagodtunk, amivel biztos, hogy többek lettünk.