Az önmegvalósítás létrái

Stendhal Julien Sorel romantikus történetén, a szegény sorból mindenáron felkapaszkodni vágyó és szenvedélyes szerelmek között hánykolódó fiú sorsának ábrázolásán túl feloldhatatlan ellentéteket ütköztet, kemény ítéletet hirdet emberi gyarlóság és közéleti igazságtalanság fölött. A dráma szinte valamennyi szereplőjében az a közös, hogy a személyes boldogság és a társadalmi elvárás között vívódnak, a kötöttségekből próbálnak kitörni, végül sorsuk tragédiába torkollik.

Pozsgai Zsolt tudatosan, igényesen komponált, élvezetes, látványos előadást rendezett — szolid, nem kiugró alakításokkal. A siker kulcsa az író maga, a remek koreográfia és az igényes jelmezek. Sorel belső békétlenségét, örök törtetését színpadra vinni igen nagy kihívás. Gulyás Attila igyekezett a figurához felnőni, küzdelmeit hitelessé tenni, de játéka a premieren gyakran tűnt bizonytalannak. Komáromi Anettnek de Rénalné szerepében inkább sikerült az életében zajló nagy íveket, fordulatokat érzékeltetni. Tarsoly Krisztina Mathildeként kifejezetten erőteljes figurát formált, hármójuk közül a legmeggyőzőbbet. Főleg humorával Presits Tamás (de Rénal) nyújtott kiugró alakítást.

A polgármesterségről, a hatalomról eljárt tánca a vadászpuskával, kimagasló. A befolyásos párizsi arisztokrácia vezéralakja és az elcsábított Mathilde apja de la Mole márki. A figura drámai kettősségét Hodu József jól domborítja. Az arisztokráciát képviselő csapat összjátéka megérdemli a dicséretet. Nagyon szépen kimunkált, hatásos táncjelenetek emelik az előadás színvonalát. Klasszikus és barokk zenére mintha marionettfigurákat rángatnának, maszkabálon, álarcok mögé rejtett lények jelzik, miféle világban élnek, mitől undorodnak hőseink.

Az antik kórus szerepét eltáncoló, alapos társadalomrajzot és –kritikát nyújtó színvonalas mozgásszínházat látunk. Kiemelést érdemelnek a túlfűtött erotikát elegáns táncmozdulatokkal előadó és a haláltáncokat mesterien ábrázoló jelenetek. Fejes Kitty koreográfus nagyszerűt alkotott.

A klasszikusoknak legfeljebb a nyelvét kell leporolni, alakjai ma is élnek
Papp Janó korhű jelmezei gyönyörűek, selyemben, bársonyban ragyog az előkelőség, beszédesen szegény a nép öltözete. Julien Sorel majdnem változatlan viselete külön üzenet: ruhát válthatna, de a lelkét nem cserélheti ki. Eleinte feltűnő, hogy nincs összhangban jelmez és díszlet. A gazdag kosztümökkel szemben nagy ellentét a hideg, sima, homályos üveges háttér, a szinte üres színpad. Aztán a falak, korlátok, mozdítható ajtók, tükröződő hátterek fokozatosan megtelnek szimbolikus tartalommal. Tudatosan komponált előadást láttunk; szolid, nem kiugró alakításokkal. A siker kulcsa az író maga, a remek koreográfia és az igényes jelmezek.

Mint minden klasszikust, Stendhal remekművét is legfeljebb nyelvezetében kell kicsit leporolni; témája lebilincselő, alakjai élnek, érdekesek és hitelesek ma is. Egyéni vágy és társadalmi akarat összecsapásának művészi ábrázolására minden korszakban vevő a közönség. Ráadásul a történet arról is mesél, hogy áldozatok, megalkuvások nélkül nincs változás, ezzel számolnia kell annak is, aki mostanában akarná megváltani a világot.