A média Dobó Katája nem azonos az igazival

Meglepően szerény. Összefogott hajjal, smink nélkül, melegítőben, tapasszal a vállán érkezik, a táncpróbán meghúzta az izmait. Mint kiderül, nem tudja, hogy fotó is készül róla. Felajánljuk, hogy a kolléga másnap visszajön, hogy más szerelésben örökítse meg, de azt mondja, ne fáradjon, fényképezzék így.

[caption id="" align="alignleft" width="245"] Fotó: Lehoczky Péter
[/caption] — Őszintén szólva némi előítélettel érkeztem, azt hittem, egy fővárosi dívával találkozom. Ehhez képest más képet sugall, és nemcsak nekem, hanem a kollégáinak is.
— Mire legyek nagyképű? Az előbb is három csodálatos színésznővel, Paczuk Gabival, Komáromi Anettel, Tarsoly Krisztával ültem egy padon. Inkább nekem kellene felnéznem rájuk.

— Ők is valami hasonló mondtak Önről. Mikor jött a felkérés a Lüzisztratéra?
— Júniusban. Akkor lett végi a színházi évadnak, a legutolsó előadás is lement Budapesten, a Pince Színházban a Libikókából, ezért elmentem három napra Sopronba pihenni. Jordán Tamás telefonált, akivel két éve dolgoztam együtt Szombathelyen, a nyári játékokon. Kérte, hogy az éppen vele lévő Fekete Péterrel, a Jókai színház direktorával beszéljek pár szót, mert lenne számomra egy érdekes ajánlata. Mivel Jordán Tamás hívott, tudtam, igent mondok, ha belefér a két hónapos békéscsabai elfoglaltság a naptáramba.

— Három hete van Békéscsabán. Mennyit látott a városból?
— Csak annyit, amennyit a szállásom és a színház között megteszek. Illetve abból sem sokat, mert mint Paczuk Gabi felhívta rá a figyelmemet, mindig lehajtott fejjel megyek az utcán. Rossz szokás, mert így sok mindenből kimaradok. De annyira lefoglalnak a gondolataim, hogy ezt a 15 perces sétát a befelé fordulásra használom ki. Álmodni is szoktam az éppen aktuális történésekkel az életemben, csak az ébresztőórám csörgése majdnem mindig felébreszt, mielőtt megtudnám az álmom végét.

— A bulvársajtó igencsak nyomon követi az életét. Nem zavarja?
— Dehogynem, de már nem bosszankodom rajta. Egyszer, még nagyon a pályám elején voltam, amikor Garas Dezső azt mondta, hogy „aki belép a ringbe, az pofonokat kap”. A pletykáknak nyolcvan százalékban nincs alapja, de azért megírják a lapok, mert növelni kell a példányszámukat. Az a Dobó Kata aki a médiában szerepel, nem egyenlő azzal a Dobó Katával, aki valójában vagyok.

— Amikor nevet változtatott, miért Dobó lett? Egyáltalán miért módosította a nevét?
— Mert Kovács Katából rengeteg ismert van. Gondoljunk csak bele: ott a fantasztikus kajakozó, az énekes, egy régi ismerősöm, aki fotósként dolgozik. Sokáig szemezgettem a Batthyány névvel, de persze nem vehettem fel, hiszen védett. Felütöttem a telefonkönyvet is. Végül azért választottam a Dobót, mert úgy éreztem, hogy ez frappáns, külföldiek által is kimondható név. A vicces az, hogy valóban ki tudták ejteni, a Katával jobban meggyűlt a bajuk.

— A bulvársajtóra visszatérve: megírták a lapok, hogy egy amerikai megamoziban, egy kosztümös filmben szerepel majd, aztán az is megjelent, hogy mégsem.
— Meg az is, hogy olyan depressziós lettem ettől és  hogy pszichológushoz kellett járnom — mosolyodott el. — Valóban szerettem volna azt a szerepet, közel is álltam hozzá. Három meghallgatáson túl voltam, aminek a végére ketten maradtunk, Diane Kruger és én. A német rendező két hétig gondolkodott, kit válasszon, végül a honfitársa mellett döntött. Valóban nem esett jól, de nem estem letargiába. Volt ugyan egy időszak az életemben, amikor terápiára jártam, de nem ezért. Az Amerikában töltött nyolc év alatt sok meghallgatáson vettem részt. Azt is meg kellett tanulnom, hogy adjam el magam. Eleinte szépen beóvakodtam az ajtón, míg mások, lehet kevésbé tehetségesek, nagy mellénnyel, magabiztosan érkeztek. Tudni kell azt is, hogy a rendező fejében sokszor már megvan a karakter, kit keres. Hiába vagyok vörös hajú, fehér bőrű, az amerikaiaknak érdekes akcentussal beszélő, akit egy skatulyába sem tudnak betenni, ha ő éppen alacsony, duci, fekete nőt képzelt el a szerepre.

[caption id="" align="aligncenter" width="600"] Fotó: Lehoczky Péter
[/caption]

— Ha már a súlynál tartunk, nagyon vékony. Fogyókúrázik?
— Nem. Sőt, szeretnék is hízni, szedek vitaminokat, mert most, amikor délelőtt tíztől este kilencig próbálunk, kell az energia. 47 kiló lehetek — bár nem szoktam mérni magam — és 167 centiméter magas vagyok. Normálisan 50-51 kiló a súlyom, de nem bírok enni. A stressz ilyen hatással van rám. Másrészt nincs időm rendszeres étkezésre, hiszen a színházban élek, a próbák szünetében sokszor negyed órám marad bekapni az ebédet. Nem bánom, hiszen nagyon élvezem azt, amit csinálok. A mostani szerep főleg nagy kihívás, hiszen zenés, táncos darabról van szó, és nekem ez újdonság. Négy vagy öt jelenet van, amikor nem vagyok színpadon, rengeteg szöveget kell bebifláznom, dalban s prózában egyaránt. Ez nem panasz, mert élvezem. Ez egészen más műfaj, mint a film. Itt van egy élő, lélegző közönség, és emberek azonnal reagálnak. Igaz, nekem is, ahogy minden színésznőnek az a rémálmom, hogy este hatkor ott állok a kulisszák mögött és nem emlékszem a szövegemre, az énekre, a táncra. De ez csak lámpaláz, ami elmúlik és a függöny felgördül.

Nincsenek allűrjei

— Nagyon jó Katával dolgozni — állítja egyöntetűen a Békés Megyei Jókai Színház három művésze, Komáromi Anett, Paczuk Gabi és Tarsoly Krisztina. — Az első pillanattól kezdve beilleszkedett a társaságba, nincsenek allűrjei. Igaz, a csapat is nagyon befogadó. Szerintünk nincs egyetlen olyan társulat sem az országban, mint a miénk. Itt nem fúrják egymást az emberek, nem irigyek egymásra, nem azt nézik, hol tehetnek keresztbe a másiknak, hanem azt, hogy hol segíthetünk egymásnak. A darab pedig közönségsiker lesz. Ebben a táncos, zenés komédiában mindenki megcsillogtathatja a tudását.