Hetvennyolc éves lenne John Lennon

John Winston Lennon; Liverpool, 1940. október 9. – New York, 1980. december 8.) MBE (a Brit Birodalmi Rend tagja), a 20. század egyik legnagyobb hatású énekese, zeneszerzője, költője és a The Beatles gitárosa. Az 1960-as évek folyamán Paul McCartneyval való együttműködése komoly hatást gyakorolt a rockzene fejlődésére, a komolyabb és politikai üzenetet hordozó irányba terelve azt.

A társadalmi közhangulat Lennon születésekor eléggé nyugtalan volt, mivel Nagy-Britannia épp a második világháborút próbálta megnyerni. Szülei mindketten rendelkeztek némi zenei háttérrel, de egyikük sem foglalkozott vele komolyan. Lennon a szüleivel Liverpoolban élt mindaddig, amíg apja, Alfred Lennon (becenevén Alf, később „Freddy”) hajópincér ott nem hagyta a családot. John ekkor még csak ötéves volt. Anyja, Julia ekkor úgy döntött, hogy nem képes gondozni a fiát és nővérére, Mimire bízta a nevelését. Így John gyermek- és kamaszkorát Mendipsben, a Menlove Avenue 251. címen töltötte a nagynénjével és annak férjével, George-dzsal.

A fiúról kiderült, hogy rövidlátó, így kénytelen volt szemüveget hordani. Korai Beatles-beli karrierje során kontaktlencsét vagy dioptriás napszemüveget viselt, de 1966-ban, a How I Won the War című film forgatásán egy olcsó, egészségügyi szemüveget kellett viselnie. A forgatás után azonban tovább hordta, így a kerek szemüveg személyiségének szerves részévé vált.

Bár nem az anyjával élt, rendszeres kapcsolatban volt vele és a látogatások alatt Julia megtanította bendzsón játszani. John egy életre elkötelezte magát a zene mellett. Nem sokkal fia 18. születésnapja előtt az anya baleset áldozata lett: 1958. július 15-én egy részeg, szolgálaton kívüli rendőr elgázolta. Neki kellett azonosítania anyja holttestét. Ezután barátsága Paul McCartney-val még mélyebb lett, akinek édesanyja szintén meghalt, mellrákban, amikor Paul 14 éves volt. Az esemény Lennon több dalára hatással volt: „Julia” (1968), „Mother” (1970) és „My Mummy's Dead” (1970). Elsőszülött fiát, Juliant édesanyja után nevezte el.

Mimi nagynénje bemutatta Lennon néhány rajzát a Liverpool College of Artnál és elérte, hogy a fiút felvegyék az iskolába. Itt találkozott későbbi feleségével, Cynthia Powellel, azonban hamarosan meggyűlölte az iskolai fegyelmet, konformitást és mint sok korabeli fiatal, egyre növekvő érdeklődéssel figyelte a rock and roll-t és olyan amerikai énekeseket, mint Elvis Presley, Chuck Berry és Buddy Holly. Végül az 1950-es évek végén megalakította saját skiffle zenekarát, a The Quarrymen-t (iskolájáról, a Quarry Bank High School-ról nevezte el).

Miután Paul McCartney és George Harrison is csatlakozott, „Johnny and the Moondogs” néven rock and roll-t kezdtek játszani. Nevüket később Buddy Holly Crickets nevű zenekarának emlékére The Silver Beetles–re változtatták (két e-vel; „crickets”-„tücskök”, „beetles”-„bogarak”). Ezt hamarosan The Beatles–re rövidítették.

Mint a Beatles tagja, együttesvezetője, Lennon komoly hatással volt a rock and roll-ra és kibővítette a zenei irányzat határait az 1960-as években. Őt és szerzőtársát, Paul McCartney-t a 20. század legbefolyásosabb zenészei között tartják számon. Kettőjük közül Lennont tekintik a jobb szövegírónak és McCartney-t a tehetségesebb zeneszerzőnek.

A Beatles 1966. augusztus 29-én, a San Francisco-i Candlestick Parkban adott utolsó koncertjével befejezte a turnézást, és stúdiózenekarként folytatták. A nyilvánosan előadható dalok írásának kényszere nélkül egyre bonyolultabb hangzásokat sikerült felfedezniük.

1966. november 9-én, miután az utolsó turnéjuk véget ért és befejezte a Hogyan nyertem meg a háborút? című film egy kisebb szerepének a forgatását, Lennon megnézte Yoko Ono kiállítását a londoni Indica galériában. Szerelmi kapcsolatuk 1968-ban kezdődött, a férfi Indiából való hazaérkezése után, mikor rájött, hogy eltávolodtak egymástól feleségével, Cynthiával. A házasság még abban az évben válással végződött, Lennon és Ono pedig elválaszthatatlanok voltak a magánéletben, a nyilvánosság előtt sőt a Beatles lemezfelvételei alatt is.

A sajtó Onoval szemben elég rosszindulatú volt, sok mocskolódó cikk jelent meg vele szemben. Ez feldühítette Lennont, aki a nyilvánosság előtt azt mondta, hogy nincs John és Yoko, mert ők egyek, JohnÉsYoko. Lennon 1966-ban vegetáriánus lett, és haláláig az maradt. Ezek az új fejlemények nyilvánvaló súrlódáshoz vezettek a zenekar többi tagjával és fokozták a feszültséget a Fehér Album 1968-as felvételei alatt.

A szájhagyomány gyakran Onot tekinti az együttes felbomlásának fő okaként, de a valóságban a tagok már menedzserük, Brian Epstein 1967-ben bekövetkezett halála után eltávolodtak egymástól, személyes- és zenei fejlődésük össze nem egyeztethető iránya miatt.

A Beatles utolsó két évében Lennon legtöbb idejét Yokoval és a vietnámi háború ellen való tiltakozással töltötte. 1969. március 20-án John Lennon és Yoko Ono megesküdtek Gibraltáron. A mézesheteiket Amszterdamban tartották „Egy ágyban…” a békéért („Bed-In” for peace). Később ugyanezt megismételték Montréalban is. Ezen második performance alatt vették fel a „Give Peace a Chance” című dalt, ami a békemozgalmak nemzetközi himnusza lett.

A média egyszerűen egy excentrikus párnak tekintette őket, de még mindig fontos szerepet játszottak a háborúellenes megmozdulásokban és a feminista mozgalomban. Többször sajátos módon demonstráltak; kitalálták a Bagism mozgalmat (magyarul „zsákizmus”-nak lehetne fordítani), melyet először egy bécsi sajtótájékoztatón mutattak be. John hamarosan Winstonról Onora változtatta a második nevét, hogy megmutassa Yokoval való egységüket és megírta „John és Yoko balladáját” („The Ballad of John and Yoko”) nászútjukról és az azt követő nyomásról. 1969. november 25-én visszaküldte az angol királynőtől kapott MBE lovagi kitüntetését a vietnámi háborúban való brit részvétel, illetőleg a Nigéria-Biafra konfliktusba való beavatkozás miatt; és még egy ok miatt: mert a „Cold Turkey” lecsúszott a listákon (ezt viccnek szánta).

A Beatles feloszlása

A kudarcba fulladt Get Back/Let It Be felvételein nem javult a négy zenész kapcsolata. Miután 1969 nyarán mindketten megsérültek egy skóciai autóbalesetben, Lennon úgy intézte, hogy Yoko folyamatosan vele legyen a stúdióban a Beatles Abbey Road című albumának felvételein. Egy nagyméretű ágyat toltak be a stúdióba, hogy ne kelljen elválniuk egymástól. Ez az album volt a zenekar utolsó csiszolt, egyesült munka eredményének minősíthető lemeze és kiadása után, 1969 őszén úgy tűnt, hogy a tagok csendesen búcsút vettek egymástól. Utoljára 1969. augusztus 20-án voltak mind a négyen együtt a stúdióban.

Lennon elhatározta, hogy feloszlatja a zenekart, de a többiek lebeszélték arról, hogy a nyilvánosság előtt ilyesmit mondjon. Miután McCartney megtudta, hogy a Get Back felvételein készült anyagokat kiadásra készítik elő, komoly vita kezdődött közte és Lennon között; Lennon ugyanis maga ruházta fel Phil Spectort a felvételek kezelésének jogával. McCartney 1970. április 10-én sajtóközleményben tudatta a nyilvánossággal, hogy kilép a Beatles-ből, és a zenekar feloszlik. A feloszlás jogilag csak valamivel később következett be, Lennon és McCartney kapcsolatának itt vége lett; bár röviddel Lennon halála előtt kibékültek.

A Beatles felbomlását követően, 1970-ben jelent meg tulajdonképpeni első szólólemeze, a nyers, őszinte John Lennon/Plastic Ono Band című album, melyre nagy hatással volt Lennonnak az Arthur Janov pszichiáternél folyó terápiája is. Ennek hatása a (szó szerinti) ordításokban tükröződik, olyan dalokban, mint a „Mother” vagy a „Well Well Well”. A lemez a mai napig egyike a valaha készült legszemélyesebb és legjobb zenei műveknek. Kimagasló száma a „God”, amiben felsorolja mindazokat a dolgokat, amiben nem hisz, a Beatlest is beleértve, illetve mindazt amiben hisz. Következő kísérlete a zenekar mítoszának megszüntetésére egy hosszú interjú volt, amit a Rolling Stone zenei újságnak adott.

1971-ben megjelent az Imagine, karrierjének legsikeresebb szólóalbuma, melynek hangulata az álmodozás és a harag között váltakozik. A címadó szám, amely a világbéke himnuszává vált, jelképezte Lennon „fehér korszakát” (fehér ruhák, fehér zongora, fehér szoba…)

Talán ellenhatásként a következő lemez, a Some Time in New York City hangos, érdes, erősen politizáló lett, számokkal börtönlázadásokról, rasszizmusról, szexuális kapcsolatokról, a britek szerepéről az észak-írországi vallási alapú harcokban és személyes gondjairól az amerikai zöld kártya megszerezésében. Ezt az albumot tartják karrierje mélypontjának, mely tele van esetlen, primitív üzenetekkel, de nagyon kevés bennük a művészi érték.

Lennont az 1960-as évek vége óta érdekelte a baloldali politizálás, többször is adott adományokat a Trockista Munkások Forradalmi Pártjának. A csoporttal való kapcsolata ekkor volt a legszorosabb. 1972. augusztus 30-án két segélykoncertet adott a New York-i Madison Square Gardenben az Elephant’s Memory nevű zenekar kíséretével. Ezek voltak utolsó teljes koncertjei. Onoval egy héten keresztül meghívott műsorvezetőként működtek közre a Mike Douglas Show-ban, melynek során kiderült, hogy Lennon esze és humora még mindig a helyén van.

1972-ben jelent meg „Woman is the Nigger of the World” című, szexizmus-ellenes dala, melyben arra utal, hogy néhány országban a feketéket diszkriminálják, ugyanígy a nőket is az egész világon. A dalt majdnem mindenhol betiltották, bár második fellépésén a The Dick Cavett Show-ban megpróbálta elérni, hogy leadják a TV-ben.

1973-ban új erőre kapott és megjelentette a Mind Games című albumot. Ebben egy „Nutopia” nevű országról énekel; ez a zöld kártyáért folytatott harcának a szatírája. Ebben az évben a legnagyobb feltűnést okozó dala a különös „I’m the Greatest” volt, amit Ringo Starr nagyon sikeres Ringo című albumára írt.

1973 során magánélete összeomlott, amikor Yoko kitette a szűrét a házból. Yoko felajánlotta asszisztensüknek, May Pang-nek, hogy „legyen John-nal, segítsen neki és teljesítse minden kérését”. John és May hamarosan Los Angelesbe költözött. Lennon ezt az időszakot csak „elveszett hétvége” néven nevezte, bár 1975 elejéig eltartott. Ezalatt May bátorította, hogy több időt töltsön Juliannel, ők pedig Cynthiával barátnők lettek.

A sok ivás ellenére képes volt egy elég jó fogadtatásban részesülő albumot összehozni, a Walls and Bridges-t. Szerepelt rajta Elton John az ütemes „Whatever Gets You Thru the Night”-ban, ami sláger lett. Egy másik toplistás száma a Beatles-szerű hangzást mutató „#9 Dream”. Azzal zárta az évet, hogy meglepetésvendégként fellépett Elton John Madison Square Garden-beli koncertjén, ahol a „Lucy in the Sky with Diamonds”, a „Whatever Gets You Thru the Night” és az „I Saw Her Standing There” című dalokat közösen adták elő. Ez volt Lennon utolsó koncertje.

1975-ben megjelent a Rock 'n’ Roll című album, melyen ifjúkorában sikeres rock and roll számok feldolgozásai szerepeltek. A projektet hátráltatta Phil Spector produceri közreműködése és számos jogi huzavona. A végeredmény negatív kritikákat kapott, pedig rajta volt a „Stand by Me” ünnepelt feldolgozása is.

Ekkor Yoko első gyermekükkel volt terhes. Lennon úgy döntött, – mivel a Beatlemánia idején nem tudta élvezni az apai élet örömeit – hogy családi életére összpontosít. Ezt megkönnyítette, hogy 1976-ban engedélyezték számára az amerikai bevándorlást, egy több éves, a Nixon-adminisztrációval folytatott csata végeztével, amelyben szerepelt egy politikai indíttatású FBI vizsgálat is.

A visszavonulás 1980-ig tartott. Lennon felfrissült, tele volt ötletekkel. Egy karibi vakáció alkalmával sok dalt írt, és egy új albumról kezdett gondolkodni. A visszatéréshez Yoko Onoval elkészítették a Double Fantasy című koncept albumot, ami kapcsolatukról szólt. A cím egy virág nevéből eredt, amit egy kiállításon látott; úgy gondolta, a cím tökéletesen leírja házasságukat. A „(Just Like) Starting Over” elkezdett felfelé kúszni a slágerlistákon, és Lennon egy világkörüli turnéról kezdett gondolkodni. Elkezdte a Milk and Honey munkálatait is, amit végül – sajnos – befejezetlenül hagyott. Eltelt némi idő, mire Ono rávette magát, hogy befejezze.

A gyilkosság

1980. december 8-án dél körül a Lennon házaspár a Rolling Stone magazin híres fotósát, Annie Leibovitzot fogadta a Dakota-házban. A fotóművész készített pár felvételt róluk. Lennon mindenben benne volt, egy olyan kép is készült, amelyen ő anyaszült meztelenül simul hozzá a teljesen felöltözött Yokóhoz. Leibovitz megígérte a párnak, hogy a címlapra kerül a fotó.

A fotóművésznő masinája valószínűleg még javában kattogott, amikor egy bizonyos Mark David Chapman kijelentkezett a szállodájából, és elindult, hogy „beteljesítse küldetését”. A kabátzsebébe rakott egy kartonlapot, hogy ne dudorodjon ki feltűnően a pisztolya, és magával vitte előző nap vásárolt Double Fantasy lemezét. Úton Lennonék rezidenciája felé betért még egy könyvesboltba is, ahol megvette a Rozsban a fogó című könyvet, és első oldalára ennyit írt: „Ez a vallomásom.”

Ezután már nem volt más dolga, mint várakozni a Dakota-ház előtt. Olvasgatta a Rozsban a fogót, beszélgetésbe elegyedett a Dakota-ház portásával, és összehaverkodott egy amatőr fotóssal, Paul Goreshsel, aki gyakran őgyelgett a hírességek lakta épület előtt, hiszen itt nagy eséllyel le lehetett kapni valamelyik sztárt. És valóban, Paul Simon és Mia Farrow is feltűnt a ház kapujában, amíg várakoztak, miközben Chapman arról beszélt újdonsült ismerősének, hogy alá akarja íratni Lennonnal a lemezét.

Lennonék délután indultak el egy közeli lemezstúdióba, hogy tovább dolgozzanak a Walkin' On Thin Ice című számukon, amit már a következő lemezre szántak. Házuk kapuján kilépve összetalálkoztak Mark David Chapmannel. A fiatalember teljesen megbénult a lehetőségtől, nem mozdult, az amatőr fotósnak kellett odataszigálni őt a párhoz. Chapman autogramot kért a lemezére, amit Lennon készséggel teljesített. Az énekes ráírta a borítóra, hogy „John Lennon, 1980. december” és még meg is kérdezte a félszeg Chapmant, hogy akar-e még valamit. Paul Goresh megörökítette kamerájával a jelenetet.

Ezután Lennonék elhajtottak a stúdióba, ahol David Geffen (a Geffen lemezcég tulajdonosa) azzal az örömhírrel várta őket, hogy a Double Fantasy aranylemez lett. Az új dalon körülbelül négy órát dolgozott a pár, majd elindultak haza. 11 óra előtt tíz perccel gördült be a limuzin a Dakota-ház elé. Yoko szállt ki elsőnek a kocsiból, ő ment elöl, az új felvételeket tartalmazó demo-kazettákat és egy magnót cipelő Lennon pár lépéssel lemaradva követte.

Chapman ekkor már résen volt, és ezúttal nem tűnt bátortalannak. Megvárta, amíg Yoko elhalad előtte, még oda is köszönt neki. Mialatt Ono bement, Lennon Chapmanre nézett, utána a bejárat felé indult.

Miközben Lennon elsétált mellette, Chapman azt kérdezte: „Mr. Lennon?”. Ahogy Lennon megfordult, Chapman úgy helyezkedett, amit a szemtanúk „harcállás”-nak neveztek, majd lőtt – ötször. Az egyik mellément, a többi Lennon hátát és vállait érte. Az egyik lövedék az aortáját találta el.

Mivel nem tudtak várni a kiérkező mentőre, két rendőr a járőrkocsi hátsó ülésén a Roosevelt Kórházba szállította Lennont. Mikor megkérdezték, hogy tudja-e, kicsoda, nem egybehangzó vélemények szerint azt válaszolta, hogy: „Igen”, vagy: „John Lennon vagyok, a Beatle”, vagy csupán bólintott, így nem tudjuk biztosan, mik voltak az utolsó szavai. Minden, megmentésére irányuló erőfeszítés ellenére belehalt a 80%-os vérveszteségbe. 40 éves volt.

Amikor az 1960-as években Lennont arról kérdezték, szerinte hogyan fog meghalni, azt felelte: „Biztos valami őrült fog kinyiffantani.” Bár Lennon ezt minden bizonnyal viccnek szánta, mégis bekövetkezett.

Borítókép: pixabay.com