Kétszázharminc éve mutatták be A varázsfuvolát

Az életének alig 35 évéből tízet utazással töltő Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791) munkásságát rendszerező Köchel-jegyzék 626 művet tart nyilván.

A varázsfuvola a salzburgi zseni egyik utolsó műve, amely a 620. számot viseli.

A német nyelvű szövegkönyvet a színész, operaénekes, rendező Emanuel Schikaneder, a híres Theater an der Wien későbbi alapítója jegyzi, aki a Mozart-operával az általa igazgatott, akkor külvárosinak számító színház látogatottságát akarta növelni.

A varázsfuvola az egyik legtöbbet és legkülönfélébb módon értelmezett opera, tele szimbólumokkal, csodás hangszerekkel, komor és tragikus, illetve vidám és játékos elemekkel.

A darabban a jó és a rossz, a fény és a sötétség, a mese és a valóság áll szemben egymással. Különös jelentőséget kap a hármas szám – az udvarhölgyek, a fiúk, a papok, a rabszolgák száma is három, és a főhősnek is három próbát kell kiállnia. Mozart a komponálás során a korabeli népies színházból és a bécsi kabaréból is merített, mert a művet igazi népoperának szánta, és egyes zenei motívumai idővel valóban klasszikus slágerekké váltak.

A Varázsfuvolát szokták szabadkőműves allegóriának értelmezni, mert Mozart és Schikaneder is szabadkőműves volt.

A cselekmény a felvilágosodás eszméit tükrözi, a hitet a szabadságban, a haladásban, a tudásban és a vallásszabadságban, elutasítva az intézményes egyházat és annak visszaéléseit. Az egyházat az Éj királynője, a felvilágosodást a főpap Sarastro jelképezi, akinek nevét az iráni vallásalapító Zoroaszter, alakját az erdélyi szász geológus, a szintén szabadkőműves Born Ignác ihlette. E két szereplő szólama nagy kihívás elé állítja az énekeseket: az Éj királynőjének áriája az operairodalom egyik legismertebb és a legmagasabb fekvéseket használó koloratúrszoprán áriája, míg Sarastro az egyik legmélyebb fekvésű basszusszerep.

A komponáláshoz Mozart 1791 márciusában kezdett hozzá, de júliusban a Titus kegyelme prágai bemutatója miatt félbehagyta, és csak két hónappal később látott ismét munkához. Szokása szerint ezúttal is csak az utolsó pillanatban, a bemutató előtt két nappal készült el a partitúrával. A zene egy részét Salzburgban írta, a városban ma is mutogatják a Varázsfuvola-házat: Mozartot ide zárta be szövegíró barátja, hogy tartani tudják a határidőt.

A varázslatos „zenés mesejátékot” 1791. szeptember 30-án adták elő először a Wiedner Theaterben, amely a mai Operngassén állt.

A bemutatón Mozart dirigált, Papageno szerepét Schikaneder, az Éj királynőjét Mozart sógornője, Josepha Weber alakította (a zeneszerző két hónappal a premier után, 1791. december 5-én halt meg). A Varázsfuvola egy évvel később túl volt a századik, 1795-re a kétszázadik előadáson, összességében 223 alkalommal szerepelt a színház műsorán. A császárváros után Prágában, majd Berlinben állították színpadra, Párizsban 1801-ben, Londonban 1811-ben hallhatta először a közönség. Az operának – szintén Schikaneder szövegére – elkészült a folytatása is: Peter von Winter 1798-ban komponálta A labirintus (vagy Harc az elemekkel) című operát, amely néhány tucatnyi előadást megélt ugyan, de mára a feledés jótékony homályába süllyedt. A Varázsfuvola eredeti partitúráját a berlini Állami Könyvtárban őrzik.

A Varázsfuvola ma is az egyik legkedveltebb opera, amely folyamatosan szerepel az operaházak műsorán.

Zenéje több népszerű filmben is felhangzik, a többi közt az Amadeus, az Ál/Arc, a Telitalálat a szívbe, A tábornok lánya és az Édes kamaszkor című alkotásokban. Nagy sikerrel vitte filmre a svéd Ingmar Bergman és az angol Kenneth Branagh, utóbbi a cselekményt az első világháború idejére helyezte. Mozart művét feldolgozták tánc- és bábszínházi előadásként, bemutatták cirkuszi manézsban. Az opera több szereplőjének nevét őrzi kisbolygó (Papagena, Pamina), és bár Isisről és Osirisről is énekelnek benne, Egyiptomban csak 2003-ban állították színpadra először. Két éve a világörökség részét képező, Fertő-tó melletti Szentmargitbánya (Sankt Margarethen im Burgenland) kőfejtőjének szabadtéri színpadán volt látható. A helyszín mellett különlegesség volt az is, hogy Papageno szerepét nem operaénekes alakította. Szintén 2019-ben a Norvég Nemzeti Színházban modern felfogású előadásában a szereplők a Csillagok háborújára emlékeztető jelmezeket viseltek.

A varázsfuvolához több magyar vonatkozású érdekesség is fűződik: szövegét elsőként Csokonai Vitéz Mihály kezdte el fordítani Boszorkánysíp címmel, fordítója volt Fischer Sándor, a karmester Fischer Ádám és Fischer Iván édesapja, a testvérpár kisgyerekként szerepelt az operaházi előadásokban. Lackfi János közreműködésével Parázsfuvolácska címen készült el a kifejezetten a kisebbek számára újragondolt, rövidített változata.

A szombathelyi Iseumi játékok történetében első szabadtéri operaként 1964-ben a „romok között” rendezték meg. A Vígszínházban is bemutatták az Operaházzal együttműködve, Marton László rendezésében. A felújítás után ezzel a zeneművel kezdte meg kamaraoperai működését a Zeneakadémia Solti Györgyről elnevezett kisterme – maga Solti 1937-ben a Salzburgi Ünnepi Játékokon, ahol Toscanini asszisztense volt, Papageno csengettyűjét szólaltatta meg. A Magyar Állami Operaházban legutóbb 2014-ben Szinetár Miklós rendezésében állították színpadra. Az opera rövidített változata nyitotta a New York-i Metropolitan opera élő közvetítéseinek sorát 2006-ban, ebben az Éj Királynőjét Miklósa Erika énekelte. 2018-ban a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében szokatlan helyszínen, a Liszt Ferenc repülőtéren csendült fel Mozart remekműve.

Borítókép: Kovács István Sarastro szerepében Wolfgang Amadeus Mozart A varázsfuvola című operájának próbáján a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban 2017. április 27-én