Cukorfalat

Tudok egy eddig alig ismert tényt: rohan az idő. Nemrég még a fóliás, hazai szamóca magas árán keseregtünk, most meg már itt a fóliás, Békésben termett, fóliás sárgadinnye. Ezren felül kilója, kóstolni már érdemes, de mindennapra még drága. Közelebbről jön a görög is, Marokkó helyett olaszból. Kilója feleannyiba kerül, mint a sárgáé, de többet is eszünk egyszerre.

A mi görögdinnyéseinknek még jó néhányat kell aludniuk, míg a piacon megjelenhetnek portékájukkal. Mint azonban mondottam, rohan az idő, jön a cseresznye, érik a meggy, aztán már itt is magyar görög. Az olasz addigra már biztosan akciós lesz, és ez kihat a hazai induló árra is. Bár erre békéscsabai, dinnyetermesztő barátom mindig azt mondja, akinek a portékáját megszokták, kedvelik, annál nem elsősorban az árat nézik.

Az asszonnyal mi is kóstoltunk békéscsabai, fóliás sárgát a hétvégén. Cukorfalat volt. A feleségem és a dinnye is. Emlékszem, nagyanyám mindig azt mondta, a zöldhúsú cukordinnye az igazi, meg a nagyszemű, ropogós cseresznye. Már piroslik is itt-ott a fákon. A piacokon is megjelent, de jellemzően még a görög és a török. Gerendási barátom világosított fel, hogy Törökország az egyik legnagyobb cseresznyetermesztő. Hogy mennyire leszünk nagyfogyasztók? Eldönti az idő, meg az ár.  

A kedvenc, fa jellegű cseresznyés viccemet azért nem ússzák meg. „Hová mész Pistike? – Megyek cseresznyét szedni! – De hát tél van, Pistike! – Tudom, anya..., sapka, sál.” Hát nem cukorfalat?