Sztojka Edina nehéz sorsa ellenére is valóra tudta váltani álmait

– Nehéz fiatalkora volt, ennek ellenére mindent megtett, hogy elérje céljait. Milyen nehézségekkel kellett szembenéznie?

– Már gyermekkoromban szembe kellett néznem a romaság szégyenérzetével, ami miatt számtalan bántalmazás és csúfolódás ért. Ezért másnak és kevesebbnek éreztem magam a többieknél. Talán ennek volt a következménye, hogy lázadóan viselkedtem. Utóbbi azonban a szorgalmamra nem hatott ki, mindig jó tanuló voltam. A barátkozás viszont nehezen ment, így a legtöbb időt a könyvek mellett, olvasással töltöttem. Később azonban rájöttem, a sok rosszat, amit a származásom miatt kaptam, akár előnyömre is fordíthatom. Meg szerettem volna mutatni, hogy többet érek, mint amit gondolnak rólam. Célokat tűztem ki, melyeket – ha rögös úton is, de – megvalósítottam.

– Mi terelte az ápolói szakmához?

– Nyolcéves koromban egy műtét miatt néhány napot kórházban töltöttem. Az osztályos nővér nagyon kedves volt velem, szeretetet és törődést kaptam tőle. Amikor hazamentem, rögtön azt mondtam a nagymamámnak, én is ápoló szeretnék lenni. Ő erre azt felelte: jó, de akkor mindig kedvesnek kell lennem, mert az fél egészség. Ez a mondat megragadt bennem és mai napig kihat rám a munkámban. Az első kitűzött célom volt a szakközépiskolába való bejutás, amit meg is valósítottam. Tizenhat évesen azonban megismerkedtem a gyermekem édesapjával, és várandós lettem, emiatt félbehagytam a tanulást. Sokan támadtak ezért is. Nem értették, hogy azért szültem ilyen korán, mert a szüleim korán elváltak, és nagyon vágytam egy saját, igazi családra. Az életemet a fiamnak szenteltem, de az álmomat nem adtam fel, még akkor sem, amikor egyedül maradtam vele. Sokáig alkalmi munkákat vállaltam, dinnyét ültettem, árultam, gyárakban segédmunkásként dolgoztam, de nagyon szerettem volna kitörni ebből. Amikor a gyermekem óvodás lett, újra beültem az iskolapadba, miközben már a hospice osztályon dolgozhattam gazdasági nővérként, amiért azóta is nagyon hálás vagyok az osztályvezető főnővér Pakai Tímeának és az akkori intézményvezetésnek. Ekkor már a kisfiam volt a hajtóerőm, példát szerettem volna mutatni neki.

– Hogyan tudott mindenhol egyszerre megfelelni?

– Ezek szintén nehéz évek voltak. Egyszerre neveltem a fiamat, dolgoztam a kórházban, mellette alkalmi munkákat vállaltam, hogy el tudjam végezni az OKJ-s ápolási asszisztensi képzést, mindemellett jogosítványt is szereztem. Anyagilag csak magamra számíthattam, hiszen összesen heten voltunk testvérek, ezért a szüleim nem tudtak támogatni engem. Közben a kórház segítségével egy önkormányzati lakásba költözhettem, és a szakma megszerzése után beiratkoztam esti gimnáziumba is. Bár sokszor a lépcsőházban tanultam, amíg vártam a költöztetőket, és gyakran a gyermekemet is magammal kellett vinnem az órákra, mert nem volt, ki vigyázzon rá, mégis sikeresen leérettségiztem. Olyannyira, hogy felvettek a Szent István Egyetem diplomás ápoló szakára.

– Milyen érzés volt kezében fogni a diplomáját és már azzal bemenni dolgozni?

– Lényegében ekkor éreztem először úgy, hogy jó úton vagyok. Végre elérhettem azt az álmot, amit már nyolcéves korom óta dédelgettem. Ezáltal ráadásul nemcsak egy diplomás ápoló lettem, hanem a romaságom miatti megbélyegzésből is kiszakadtam. Ami pedig a legnagyobb büszkeséggel tölt el, hogy – látva engem – a gyermekembe is beleivódott a tanulási és bizonyítási vágy. A fiam ma már rendőrként dolgozik, ami visszatükrözi, hogy a becsületességre neveltem. Bár az egész roma társadalmat nem tudom megváltoztatni, mégis úgy gondolom, sokat jelent az, hogy megmutattam, tanulással bárki elérheti a céljait. Úgy érzem, ezzel egy kicsit közelebb hozhattam egymáshoz a roma és a magyar társadalmat. A munkám és a magánéletem pedig párhuzamban van egymással. Mindkettő során próbálom elérni, hogy ne legyenek az emberekben előítéletek, hiszen egy roma is lehet becsületes és törekvő, ha esélyt adnak neki.

A híd szerepét igyekszik betölteni

Sztojka Edina fontosnak tartja, hogy a „híd” szerepét töltse be a beteg és a hozzátartozó között, hiszen mindkét fél pszichés támogatása szükséges ahhoz, hogy megnyílhassanak egymásnak, ezáltal a beteg békében tudjon meghalni, a szerettei pedig el tudják engedni őt. Bízik abban, hogy az Aranypánt-díj elnyerésével sokaknak megmutathatja, hogy nem létezik lehetetlen, és ha az embernek vannak céljai, illetve elég kitartó, akkor bármit elérhet az életben.