Már a neandervölgyieknél is léteztek segítő nagyszülők

Százezer évvel ezelőtt már bölcs öregembernek számított az, aki megérte a harminc-negyven éves kort. A kutatók sokáig úgy gondolták, hogy a tapasztalatokat átadó, a gyermekek családját támogató nagyszülői szerep csak a modern embereknél alakult ki. Az újabb kutatásokból azonban kiderült, hogy már a neandervölgyieknél is fontosak lehettek a nagyszülők a csoportok életében – írja az Origo.

Mikor váltak a nagyszülők a társadalom állandó részévé? Ennek kiderítéséért előbb meg kell határoznunk a letűnt populációk jellemző koreloszlását, azaz hány százalékuk volt gyerek, szaporodóképes korban lévő felnőtt és e fiatal felnőttek szülei – írta Rachel Caspari, a Central Michigan Egyetem antropológusa, a Scientific American tudományos folyóiratban. Az ősi populációk demográfiájának rekonstruálása azonban nem egyszerű feladat.

Egyrészt egész populációk sosem őrződtek meg a fosszilis leletanyagban, a paleontológusok leginkább csak egyedek töredékeire bukkannak rá. Másrészt a korai emberek egyáltalán nem szükségszerűen ugyanolyan ütemben öregedtek, ahogy a mai emberek, sőt az öregedési ütem még a jelenlegi emberi populációk között is eltérő. Néhány lelőhelyen azonban elegendő emberi ősmaradványra bukkantak a kutatók ahhoz, hogy megbízhatóan megbecsüljék,

hány éves korukban haltak meg az egyének, akiknek a maradványait megtalálták.

Ez kulcsfontosságú ahhoz, hogy megértsük egy történelem előtti csoport felépítését.

Kormeghatározás a fogak alapján

Az egyik ilyen jelentős lelőhely a horvátországi Krapina barlangjában található. Több mint egy évszázaddal ezelőtt a horvát paleontológus, Dragutin Gorjanovic-Kramberger, mintegy hetven Neander-völgyi ember ősmaradványát ásta ki, többségüket egy nagyjából 130 000 éves rétegből. A csontok közelsége, genetikai vizsgálata és más tényezők mind arra utalnak, hogy az ősmaradványok egyetlen neandervölgyi populációhoz tartoznak.

A krapinai leletek közül is a fogak maradtak meg a legjobb állapotban, mivel nagy ásványianyag-tartalmuk megvédi őket a lebomlástól. Szerencsére a fogak egyúttal a kormeghatározásra legjobban alkalmas vázelemek közé tartoznak. A felületi kopásuk és a belső szerkezetük változásai alapján egy év tűréssel meghatározható a volt tulajdonos kora.

1979-ben Milford H. Wolpoff, az Ann Arbor-i Michigani Egyetem kutatója közölt egy cikket, amelyben a fogak alapján meghatározta, hány évesek lehettek haláluk idején a krapinai neandervölgyiek. A mai embereknél megfigyelhető fogkibújási időket alapul véve Wolpoff úgy becsülte, hogy a neandervölgyiek első, második és harmadik zápfoga hat, tizenkét és tizenöt éves korukban nőhetett ki.

A rágással összefüggő kopás egyenletes ütemben nő az egyén élete folyamán, így tehát amikor a második őrlőfog kibújik, akkor az elsőn hatéves kopás, amikor pedig a harmadik megjelenik, akkor a másodikon hároméves kopás látható. Visszafelé számolva tehát ki lehet következtetni, hogy például egy tizenöt éves kopás jeleit mutató első zápfog egy 21 éves neandervölgyihez, egy ugyanilyen kopású második zápfog egy 27 éves, és egy szintén tizenöt éves kopású harmadik zápfog egy 30 éves egyénhez tartozott. (A becslés pontossága plusz-mínusz egy év.) Wolpoff munkája alapján a krapinai Neander-völgyiek fiatalon haltak meg.

Miután elkezdett az élettartam evolúciójával foglalkozni, 2005-ben Caspari új megközelítésből vette szemügyre a krapinai mintákat. Arra volt kíváncsi, nem hagyták-e figyelmen kívül az idősebb egyedeket a fogkopás alapján történő besorolás korlátai miatt. Háromdimenziós mikrokomputeres tomográfia (µCT) használatával munkatársaival újra meghatározta a krapinai egyedek halálozási időpontját. A kezdeti eredmények alátámasztották Wolpoff adatait, és megerősítették, hogy igen magas volt a krapinai Neander-völgyiek halálozási rátája: senki sem élt tovább harminc évnél (más helyeken negyvenéves egyedekre is bukkantak). Más leletek is megerősítették, hogy őseink meglehetősen korán haltak.

A nagyszülők evolúciója

„A kutatásink során azonban rájöttünk, hogy másként kell megközelíteni azt a kérdést, hogy mikor váltak megszokottá a nagyszülők” – írta Caspari a Scientific Americanben.

Ahelyett, hogy azt kérdeznénk, mennyi ideig éltek az egyedek, azt kérdeztük, hányan élték meg az öregkort.

Ez azt jelenti, hogy a kutatók nem az abszolút korra fókuszáltak, hanem relatív életkort kalkuláltak, és azt a kérdést tették fel, hogy a felnőttek milyen arányban élhették meg azt a kort, amikor először nagyszülővé válhattak. A célkitűzés az volt, hogy megbecsüljék az idősebb és a fiatalabb felnőttek arányának változásait az evolúció folyamán.

A főemlősöknél – így egészen a közelmúltig az emberek között is – a harmadik őrlőfog nagyjából a szaporodóképes kor elérésével egy időben bújik ki. A neandervölgyi és a jelenkori vadászó-gyűjtögető populációkról szerzett adatok alapján Caspari és munkatársai arra következtettek, hogy a korai embereknél tizenöt éves korban nőtt ki a harmadik zápfog, és nagyjából ekkor születhetett az első gyerekük. A kutatók úgy számoltak, hogy ennek a kornak a duplája jelezheti a nagyszülői korba lépés kezdetét. (Még ma is előfordul, hogy egy nő tizenöt évesen ad életet lányának, aki szintén tizenöt évesen szüli meg a saját gyermekét.)

A kutatók végül összesen 768 fosszíliát vizsgáltak meg egy hárommillió évet átölelő időszakból. Azt tapasztalták, hogy a felső paleolittól (35 000-30 000 éve) kezdve drámaian, mintegy ötszörösére nőtt az idősebb/fiatalabb felnőttek aránya a korábbi időszakokhoz képest. Így tehát minden tíz fiatal neandervölgyire, aki tizenöt és harmincéves kora között halt meg, csupán négy idősebb felnőtt jutott, aki túlélte a harmincéves kort. Ezzel szemben az európai felső paleolitban minden tíz fiatal korban elhunyt felnőttre húsz potenciális nagyszülő jutott. Ebből le lehetett vonni azt a következtetést, hogy az emberi életkor csak nagyon későn kezdett hosszabbodni az evolúció folyamán, így a nagyszülőség is csak az utóbbi néhány tízezer évben vált lehetővé, és nyerte el fokozatosan mai társadalmi fontosságát.

A nagyszülők társadalmi szerepének kialakulása

Az életkor hosszabbodása megteremtette a lehetőséget a nagyszülők szerepvállalására a korai társadalmakban. Kirsten Hawkes, a Utahi Egyetem, Hillard Kaplan az Új-Mexikói Egyetem munkatársa és más kutatók is kimutatták, hogy több mai vadászó-gyűjtögető csoportban a nagyszülők rutinszerűen hozzájárulnak utódaik gazdasági és társadalmi erőforrásaihoz. Ezzel növelik gyerekeik utódszámát és unokáik túlélési esélyeit is. A nagyszülők megerősítik az összetett társadalmi kapcsolatokat is. Az idősek elbeszéléseikkel átadják a kulturális hagyományokat és a környezetükről szerzett tudást (például melyik növény mérgező, vagy hol található víz a száraz időszakban), illetve a technikai tudást is (mondjuk a kosárszövés vagy a pattintott kőszerszámok készítésének technikáját).

Pontus Strimling, a Stockholmi Egyetem kutatójának tanulmányaiból kiderült, hogy az ismétlés kritikus fontosságú egy kultúra szabályainak és hagyományainak átadásában. A többgenerációs családoknak több tagjuk van, akik a fontos leckékre megtaníthatják az utódokat. Így tehát a hosszabb élettartam valószínűleg elősegítette az információ generációkon átívelő felhalmozódását és átadását, ami végül elvezetett a mai, hatalmas ismeretanyaggal bíró, bonyolult kapcsolatokkal átszőtt társadalmak kialakulásáig. És ebben nem elhanyagolható fontosságú a nagyszülői szerep megjelenése pár tízezer éve.

Borítókép: A horvátországi Krapina lelőhelyen álló neandervölgyi rekonstrukciók