Mesterként küzd a szakemberhiány ellen a szabadkígyósi kőműves

– Minden szakma küzd a szakemberhiánnyal. Ön szerint a mesterképzés lenne a megoldás?

– A probléma megoldásának egyik módja lehet a mester­képzés. Legalábbis én úgy próbálom meg felvenni a kesztyűt, hogy elvégeztem a kamara­ tanfolyamát. Mesterként most már tanulókat fogad­hatok magam mellé, ami azért is lényeges, mert szeretném bővíteni a céget. Sok munka érkezik be hozzánk, de ahhoz, hogy el tudjuk vállalni a megbízásokat, kellenek a munkavállalók. Mindemellett azért is szeretnék ­diákokat tanítani, mert jó lenne elérni, hogy higgyenek a gyerekek a munkában, és ­tudatosuljon mindannyiukban: meg lehet élni a kőművességből itthon is. Emellett arra fogok törekedni, hogy az életszemléle­temet, a munkához való hozzá­állásomat is átadjam számukra.

– Ez alatt mit érthetünk pontosan?

– A szüleim azt tanították­ nekünk, hogy, aki vinni akarja­ valamire az életben, annak tennie is kell azért. Mi ezt munkával tudtuk elérni. Ők maguk is kétkezi munkásemberek voltak, libatöméssel foglalkoztak. Így már egészen ­fiatal korunkban úgy kellett kialakítani az életünket öcsémmel, hogy segíteni tudjunk nekik. És amikor segítettünk, azt láttuk, hogy haladunk előre.

– Előbb tűzoltónak tanult, majd átjelentkezett egy építőipari iskolába. Mi történt Önnel a szakma megszerzése után?

– Beléptem a nagybetűs életbe: jött a honvédség, a leszerelés, majd kezdtem a legelső munkahelyemen. Akkoriban még nagyon más volt a világ. Rengetegen dolgoztunk, hatalmas beruházások voltak, és nem volt jellemző az elvándorlás sem. Szerencsés vagyok, hogy pont abban az időben lehettem kezdő kőműves, amikor még jobban „tombolt” az építőipar, hiszen ekkor alapoztam meg a tudásom javát. Aztán beütött a világválság, amit a mi szakmánk is megérzett. Nehézzé vált az én helyzetem is.

– Hogyan tudott fennmaradni ebben az időszakban?

– Nagyon sokan elvándoroltak, én is szerencsét próbáltam külföldön. A munkanélküliség és az alacsony bérek miatt döntöttem úgy, hogy elköltözöm. Éltem Ausztriában, Csehországban és Németországban is. Őszintén szólva, nem volt egyszerű. Szakmailag sokat fejlődtem, de egy idő után elegem lett és hazajöttem. Hat éven keresztül két munkahelyem volt, aztán szépen lassan elkezdtek megszaporodni a beruházások, és úgy döntöttem, egyéni vállalkozóként folytatom tovább. Ez volt két évvel ezelőtt.

– Borúlátó a jövővel kapcsolatban?

– Tagadhatatlan, hogy vannak problémák. Németországban például az ország egyik kincsének tekintik a szaktudást, hazánkban még mindig nem becsülik meg a jó szakembert. De nem csak ez a baj: a motiválatlanság, a kitartás teljes hiánya jellemzi a fiatalokat. Az érdektelenséget nagyon nehéz kezelni, pedig elkezdtek felemelkedni a bérek és egyre több a munka is. Sajnos azonban kevesen vagyunk itthon. A nagyok kiöregednek, és nincs kinek átadni a munkát. Elképzelni sem tudom, mi lesz tíz év múlva. Egyelőre nem kecsegtet a jövő, de hátha sikerül változást elérnünk a mesteremberképzéssel.

Gyors eredmények kellenek

Bánfi László szerint az építőipari beruházások számának növekedésével a határidők is rövidültek. S bár az alapok mit sem változtak – aki megtanult régen falazni, vakolni, az most is érvényesülni tud –, a munká­hoz használt anyagokat folyamatosan fejlesztik.

– Minden felgyorsult a világ­ban, így az építkezéseknek is jobban kell haladniuk, ezért egyre rövidebb az egyes elemek kötési és száradási­ ideje­. Emiatt nagyon fontos, hogy folyamatosan tanuljunk, keressük az új technológiákat.