Így írtak a lapok régen a húsvéti ünnepekről

Hatvan évvel ezelőtt, a Békés Megyei Népújság arról írt, milyen néphiedelmek kapcsolódtak a húsvéti ünnepekhez.

Húsvét körül sok régi, pogánykorabeli néphiedelem csoportosul. Azt mondják, hogy a húsvét reggelén merített víznek titkos ereje van. Aki abból napfelkelte előtt fejős marháit itatja, az sok tejet kap tőlük abban az évben. Aki ilyen vízben húsvéti első harangszókor megmosdik, az egész évben szép és egészséges lesz. Szokás helyenként ebbe a vízbe pirostojást, friss zöld csalánt és egy pénzdarabot tenni, hogy az, aki ebben mosdik, egész évben piros legyen, mint a tojás, erős, mint a csalán, friss, mint a víz és gazdag, meg szerencsés – írta Beck Zoltán orosházi gimnáziumi tanár. A teljes cikket elolvashatja, ha ide kattintva.

A piros tojás története

A húsvéti tojás ajándékozásának több ezer éves a múltja. A rómaiak áprilisban ünnepelték a tojás ünnepét a Leda-hattyú tojásából életre kelt Castor és Pollux tiszteletére. Ezt az ünnepet átvette a keresztény papság is, mivel ilyenkor szorgalmasan tojtak a tyúkok, és így a papokat illető tizedadót a tojásokra is kiterjeszthették. Eleinte fehér tojást ajándékoztak egymásnak, csak később festették pirosra a tojást, az öröm színére. Egy időszámításunk utáni 320-ból származó sírban, Worms mellett, piros tojást találtak. Régi palócföldi sírokban a fiatalon elhalt nők sírjában a halott sarka alatt ugyancsak találtak tojást. Telosi sírokban a tojás mellett fügét helyeztek el, és gyakran fedezték fel a tojást etruszk sírokban is.

Olaszországban mohából készített fészekbe rejtették a húsvéti tojásokat, azután eldugták, s a gyerekeket keresésükre küldték. Németországban is így kedveskedtek a szülők, de a fészekbe a tojásokra kitömött nyulat tettek. A hagyomány szerint „a nyúl márciusban megbolondul” — innen ered a mai csokoládé és cukorból készített nyúlfigurák története – olvasható több érdekesség mellett a Békés Megyei Népújság 1968-as számában.

Rég felváltotta a piros tojást a borravaló

Népszokásaink közül a húsvéti locsolkodás él ma is leginkább. Igaz, az idők során szagos vízzel való permetezéssé szelídült a hajdani vödörrel kergetőző, folyóban mosdató szilaj legénykedés (bár azt hiszem, az ép eszű udvarlók régen is inkább csak ijesztgették a vízzel a lányokat, és nem zúdították rájuk). A gáláns kis locsolkodóknak verset illik mondani, és a sok kedves rigmus mellett újabban hallani egy nagyon ízléstelen modernkedő strófát: „zöld erdőben jártam, atombombát láttam, fel akart robbanni, szabad-e locsolni?”... A gyerekek lelkét megrontó, beteges elme szüleménye az efféle „versike”. Mint ahogy a felnőttek kivagyiságára példa az a kóros ajándékozás, amellyel sok lányos háznál túlfizetik a locsolkodókat. Igazán nem akarom elrontani a húsvétot köszöntő fiúk alkalmi jövedelmét, de immár alig van értéke a gyerekek előtt a piros tojásnak, ha azt nem egészítik ki egy kis „borravalóval” – olvasható a Népújság 1978-as számában megjelent véleményben, melyből az is kiderül, hogy a tavasz már akkor sem igazán akarta megmutatni magát, tél után szinte rögtön beköszöntött a kánikula.