Békéscsabán nosztalgiázott az utolsó dobozi grófnő

A zsúfolásig megtelt terem népes hallgatósága a grófnő által felelevenített élményeken keresztül bepillantást nyerhetett a hajdani Békés megyei arisztokrácia múltjába. Fény derült többek között arra, honnan jött ez a sok keresztnév, hogy ki az a Csöpi, hogyan nem lett a grófnőből apáca és ugyan miért cseng bizonyára sokaknak ismerősen a Dickens családnév.

– Akkoriban a francia keresztnevek voltak divatban – fogott bele a mesélésbe a grófnő. – Az én teljes nevem Denise Jeanne-Marie Klementina Virginia, de a Jeanne-Mariet használtuk. Sőt, amikor dobozi kislány voltam mindenki egyszerűen csak Csöpinek hívott – nosztalgiázott kacagva.

Noha már unalomig ismételt a kérdés, hogy mégis mi hozta vissza Magyarországra és azon belül is e kis Békés megyei településre, Jeanne-Marie örömmel és a szemében csillogással válaszolt.

– Mindenki azt kérdezi tőlem, hogy 45 év után miért jöttem vissza, és én minden alkalommal elmondom, hogy engem a templom hozott vissza. Ha a családod régen ilyen sok szép épületet hozott létre, azt becsülni kell. Én Angliában éltem a családommal és amikor elvesztettem a férjemet úgy döntöttem, hogy visszajövök. Sokan nem értik miért jöttem vissza Dobozra, hiszen nem ismerek itt senkit, de ez az én feladatom, ezt meg kell érteni.

Jeanne-Marie imádott Dobozon élni, kellemes és szép élményként tekint az itt töltött évekre. Az 1944-es esztendő azonban nagy változásokat hozott a Wenckheim család életébe, hiszen elhagyni kényszerültek nemcsak dobozi otthonukat, de még az országot is. – Amikor jöttek az oroszok, apám mondta, hogy menni kell, így május-júniusban elkezdtünk csomagolni. Nagyon sokáig pakoltunk, hiszen mindent vittünk magunkkal. Én ezt akkor nagyon izgalmasnak találtam, pakolunk és megyünk. Arra emlékszem, hogy volt ott egy lány, aki segített a csomagolásban. Rám nézett és csodálkozva mondta, nem érti minek örülök, mert ha elmegyek, soha többé nem fogok visszajönni. Én csak bámultam rá, és azt gondoltam magamban, hogy soha többé nem jövök ide vissza? De hát miért nem? Ez az én otthonom, milyen hülyeséget mond ez a lány! Többet nem is beszéltem vele, de nagyon szeretném megtalálni ha még él és megmondani neki: látod, visszajöttem!

Jeanne-Marie Magyarországról osztrák apácákhoz került, ahol vidéki magyar kislányként nagyon nehezen viselte a szigorú szabályokat és a monoton tanulást. – Én majd bele őrültem! Ez az iskola egy régi öreg kastélyban volt. Ki nem lehetett menni, így hát fel-le szaladgáltam – emlékezett vissza a grófnő. Természetesen mindezt az apácák nem nézték jó szemmel és kergetőzés vette kezdetét. – Nagyon jó vicc volt, nagyon élveztem, hogy bujkáltam az apácák elől. Egyik nap aztán megfogtak és bekísértek a szobámba. Az apáca nagyon komoly volt, rendre intett, hogy le kell ülni és tanulni. Azt mondta, hogy az ilyen rossz és árva kislányokból nagyon jó apáca lesz. Azt gondoltam, ez már túlzás! Üljek le és tanuljak? Ahelyett, hogy mentem volna tanulni, szaladtam a templomba és az oltár elé térdeltem. Ránéztem Krisztusra a kereszten és ezt mondtam: Jézusom én mindent megteszek neked. Neked adom az életem, legyen a tiéd, de apáca, na az nem leszek!

Ausztriából aztán a messzi Algériába repítette a sors, nagymamája és két nagynénje ugyanis ott élt. Mivel a nagymama elég idős volt, szerette volna látni unokáit, így meghívta magához őket. Jeanne-Marie ekkoriban 17 éves volt és nyelvet akart tanulni, hiszen magyarul és németül már tudott. – Megkérdeztem maradhatok-e egy évig, és természetesen maradhattam, azonban el kellett mennem dolgozni. Iskolába nem akartam menni, hiszen éppen elszöktem az apácáktól, abból elég volt! A nagynéném talált munkát nekem egy étteremben. Ez egy egészen új étterem volt, „self service” azaz önkiszolgáló. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy elvigyem a tányérokat. Végül ott nagyon jól megtanultam franciául.

Miután megszerezte az áhított francia nyelvtudást először Párizsba, majd Skóciába vitte útja, ahol bekerült a sok név közé a Dickens is.

– Sokat utaztam és sokszor azt gondoltam, ha az oroszok nem jöttek volna, talán nem jutottam volna el ennyi helyre. Ahova mentem én mindig dolgoztam, sosem nyaralni mentem. Londonban voltam magyar barátokkal és munkát kellett találnom. Az egyik kedves barátom nagyon jól ismerte Christopher Charles Dickenst, a világhírű angol író, Charles Dickens ükunokáját, aki meg volt hívva az egyik vacsorára, amelyen a bátyám is és én is ott voltunk. Összeismerkedtünk, és hát tetszett nekem. Akkor őt a munkája miatt elküldték Bagdadba, vagy valahova messzire. Két év után jött vissza és akkor újra találkoztunk. A dolog komoly lett, összeházasodtunk, majd nagyon gyorsan jöttek a kislányaink, először Catherine, majd pedig Lucy.

A grófnő idősebb lánya, Catherine jelenleg is Magyarországon él, míg Lucy pont a napokban érkezett családlátogatásra.

Jeanne-Marie története bizonyos szempontból keretbe foglalható, hiszen Dobozról indult és vissza is tért ide. Jelenleg a felújított parókián él.