Kinőtte mulyaságát a megyei rendőrségi szóvivő

Dr. Szombati Andrea kinőtte mulyaságát, pedig a hóba ragadt csizmánál ez még nem volt egyértelmű. Jöjjön hát a története.

– Hárman vagyunk testvérek, két lány és egy fiú. Szüleinknek köszönhetően nagyon szép gyerekkorunk volt. Féltettek bennünket, de próbáltak önállóságra is nevelni. Egy téli napon anya nővéremmel leküldött a házunk melletti boltba. Öt-hat éves lehettem, Mariann két évvel idősebb. Mindig ő ment elöl, ő beszélt, én egy kiló kenyeret is szégyelltem kérni. Hazafelé tartottunk, de a nővérem nem a járdán ment, hanem a lakótelepi házak között, a mély hóban. Én is élveztem ezt, de a jobb csizmám egyszer csak beleragadt a térdemig érő hóba, a lábam viszont kijött belőle. Gondoltam, szólok, álljunk meg, de Mariann annyira talpalt hazafelé, hogy hagytam az ördögbe a csizmát, „félmezítlábasan” masíroztam utána.

Otthon anyának azonnal feltűnt, hogy az egyik lábamon csak a vizes harisnya van. Amikor előadtam, mi történt, csak annyit mondott: „Ó, drága kislányom, milyen mulya vagy”. Majd elküldte apát megkeresni a csizmámat. Egyikük sem gondolta akkor, hogy az általánosban már diákönkormányzati vezető és iskolarádiós leszek, az ünnepségeken verseket, beszédeket mondok, aztán 18 évesen már rádiós műsorvezetőként dolgozom. Bizonyára az olvasók is nehezen hiszik el, hogy az egykori mulya kislányból lettem a Békés megyei rendőrség immáron 16 éve hivatalban lévő szóvivője.

Szilágyi Viktorral napi munkakapcsolatban vagyok, és el sem hiszem róla, hogy egykoron hajlamos volt a csínytevésre. Azt hittem, ez csak ma van így. No de következzék az ő története.

– Tizenöt évesek lehettünk cimboráimmal, mikor úgy döntöttünk, hogy megnézzük másnap a hajnali napfelkeltét. Otthon a szüleimnek azt mondtam, korán jövök haza. Tudtam, úgysem ellenőrzik le, mikor kerültem ágyba.

Az éjszaka alatt egymást pofozgatva próbáltunk ébren maradni. Még a várt napkelte előtt egyik barátomnak eszébe jutott, enni kéne valamit. A közeli pékségbe vettük az irányt. Pénz nem volt nálunk, így tervet dolgoztunk ki. Egyik társunk nézi, hogy a pék mikor van a pultnál – ezt a főbejárati ajtón át figyelheti –, mi, többiek pedig őrszemünk jelzésére besurranunk a sütöde hátsó ajtaján, és elemelünk egy-egy bucit. A bökkenőt csak az jelentette, hogy elfelejtettünk egyeztetni, mire mi a jel. Amikor Endre cimborám legyintett egyet (hogy hátul van a pék), mi ezt úgy értelmeztük, hogy nosza rajta, mehetünk.

Kicsaptam az ajtót, azonban ott tornyosult előttünk a pék. Értetlenül nézett ránk, hogy mit akarunk. Próbáltunk mentegetőzni, de nem akkor jött le a falvédőről. Megsajnálva viszont esetlen betörőit, elővett egy zsákot, benne az előző napról megmaradt péksütikkel, és ajándékként átnyújtotta. Megköszöntük, kiültünk egy padra, és megnéztük a napfelkeltét. Endre, Martin, Feri, én. Végül a pék is csatlakozott hozzánk.

Hazaérve, anyám mérges tekintete, mögötte apám fáradt, de higgadt borostás arca fogadott. Bennem meg az villant át, aznap már másodszor nyitottam ki rossz ütemben egy ajtót. – Azt mondtad, korán jössz. Hol voltál? – kért számon anyám. Hebegtem-habogtam, mint nem sokkal azelőtt a péknél. A feszültséget végül apám oldotta fel. Anyám kirohanását felé fordulva úgy reagálta le: – Hát nem korán van?

Válaszolt a bölcs Dorka néni

Ando György néprajzkutató, a Munkácsy múzeum igazgatója a Vidám Csaba anekdotagyűjteményből idézett fel egy történetet. – A régi világban is megtörtént, hogy itt, ott valamelyik lányt elcsábították. Ez mindig csemegének számított – mondta. – Egy ilyen esetet pletykáltak ki a csabai asszonyok illő felháborodással, pálcát törve a gavallér felett. A bölcs Dorka néni viszont csak annyit mondott: „A kutya nem veszi el, ha a szuka nem adja!”