Király Zsiga-díjat érdemelt ki a csabai népművelő-pedagógus

– Mi a feladata egy népművelő-pedagógusnak?

– Úgy vélem, a népművelő szó kezd kimenni a divatból, a legtöbben inkább kulturális menedzserként, közművelődési szakemberként tartanak minket számon. Pedig szerintem a népművelő kifejezésnek többlettartalma van. Magában foglalja a kultúra közvetítését, a szervezői tevékenységet és egyfajta segítségnyújtást a közművelődés igénybe vevőinek. Ugyanakkor a pedagógia is elválaszthatatlan része az életemnek. Nagyon szeretek tanítani, alsósoktól kezdve a felnőttekig minden korosztályt tanítottam már. És bár mindegyik korcsoportnak megvan a maga varázsa, hosszú évek alatt kikristályosodott előttem, hogy számomra az ifjúság és a felnőtt korosztály az, amellyel nagyon szeretek foglalkozni.

– Pedig mondhatni véletlenül csöppent bele a felsőoktatásba.

– Igen, egyik nap megkaptuk a hírt, hogy megszűnik a Békés Megyei Művelődési Központ, másnap pedig megnyílt előttem egy új ajtó, egy munkalehetőség a csabai egyetemen. Először óraadóként, majd rövid időn belül főállásban dolgozhattam, és azóta is dolgozom itt.

– Mit jelent Önnek a tanítás?

– Pedagógusként nemcsak a mit, hanem a hogyan is fontos. Tanítás közben el kell varázsolnunk a diákokat, fel kell keltenünk az érdeklődésüket, hogy később maguktól akarjanak utánakeresni a tananyagnak. Tudósok bebizonyították, hogy ötévenként megfeleződik az az anyag, amit megtanultunk. Viszont a szemléletet, az értékeket, amiket közvetítünk feléjük, nem fogják elfelejteni a diákok.

– A tanítás mellett a Békés Megyei Népművészeti Egyesület is egy biztos pont az életében.

– Először 1993-ban találkoztam Pál Miklósnéval, az ő szárnyai alatt kerültem közel a népművészethez. Azóta művelődésszervezőként és oktatóként is segítem az itt folyó munkát. Ugyanakkor érdekes, de az alkotás soha nem vonzott. Azt hiszem, nincs elég türelmem hozzá, illetve a szervezői, oktatói feladatok annyi időt és energiát vesznek el az életemből, hogy az ­elmélyült alkotási tevékenység nem férne bele. Igaz, ez is az alkotás egy módja – szerintem.

– Idén a kiemelkedő művelődésszervezői tevékenységéért megkapta a Király Zsiga-díjat. Mit jelent Önnek ez az elismerés?

– Számomra azért nagyon különleges ez a díj, mert ugyan tudtam, hogy vannak olyan szervezők, akik megkapták már ezt a kitüntetést, de többnyire inkább alkotóknak szokták odaítélni. Nagyon megtisztelőnek érzem, hogy a népművészet területén, bár nem vagyok alkotó, mégis elismerik a munkámat.

– A zene a másik nagy szerelem az életében. Honnan indult ez a történet?

– Amikor a művelődési központban kezdtem dolgozni, a nagy csoportokért feleltem, így kaptam meg a szimfonikus zenekar menedzselését. Semmi közöm nem volt addig a zenéhez, viszont mellettük beleszerettem. Végül mégsem a komoly-, hanem a könnyűzene mellett kötöttem ki. Ebben a fiamnak is nagy szerepe volt, akiről időközben kiderült, hogy tehetséges ezen a területen.

– Zenetábort is szervez fiataloknak, jól tudom?

– Huszonöt évvel ezelőtt kezdtem el diáktáborokat szervezni. Majd az egyik évben hat vagy hét táborozó, köztük a fiam is, elhozta a gitárját. Hatalmas sikere volt a közös zenélésnek. Ebből az élményből született meg bennem az ötlet, hogy a következő évben indítsunk egy gitáros csoportot. Meghirdettük, és az első évben több mint tíz gyerek jelentkezett rá. Ma már ott tartunk, hogy negyven-ötven ­fiatal zenész jár a táborunkba.

– Rengeteg területen állja meg nap mint nap a helyét. Honnan van ennyi energiája?

– Ha kapok egy feladatot, akkor abba bele kell szerelmesednem. Amibe beleszeretek, abba beleásom magam, amit pedig nem szeretek, az előbb-utóbb kikopik az életemből. Hálás vagyok a sorsnak, hogy úgy alakult az életem, hogy többségében azokon a területeken végezhettem a munkámat, amiket kivétel nélkül nagyon szeretek és végtelen lelkesedéssel végezhetek.