Ötven évet töltött a lovaséletben a szabadkígyósi vágtázó

Szabadkígyós egyik csendes utcájában él a 84 esztendős Tóth György. Kedvesen fogad, hellyel kínál, és rögtön egy kötegnyi régi fényképet rak elém, ami az elmúlt hatvan sportos év magántörténelmét foglalja keretbe.

– Ha egy ló, ugyanazzal a lovassal az egymást követő három évben megnyeri a tenyészdíjat, akkor végleg övé a trófea – elevenítette fel a régi történetet Tóth György. – Kétszer már megnyertem, s a hatvanas évek elején rendezett versenyen a harmadikért, egyben a trófeáért küzdöttem. Meg is lett volna az első hely, ha a zsűri nem olyan, amilyen. Az orosházi téesz Pestről hozott le kölcsön egy telivért erre a döntő szeghalmi versenyre, mert a saját lovaikkal nem tudtak volna legyőzni. A céltól mintegy száz méterre az élen haladó lovam belecsúszott egy tölcsérszerű gödörbe, és fenékre esett. 

– Én fennmaradtam, a ló felugrott, a rivális pedig utolért. A célba érés után a közönség azt mondta, hogy az én lovam orra volt előrébb, a zsűri viszont azt, hogy az ellenfelemé. Az enyém maszek ló volt, a riválisé pedig „téeszló”. Nehogy már egy maszek elvigye a téesz elől a vándordíjat! Azt hittem, hogy a közönség felborítja a zsűriasztalt! Később még háromszor nyertem ezen a versenyen, kétszer a székkutasi gazdálkodó Lázár Lajos bácsi, kétszer Balogh Lajos gazda, majd egyszer a Gyulai Állami Gazdaság lovával.

Régi történetet mesél: a békéscsabai repülőtér mellett a Gyulai Állami Gazdaságnál dolgoztak juhász édesapjával. Egy ízben az istállóból „elkötötte” a munkát ellenőrző brigadéros lovát.

– Felnyergeltem, s csak azt látták, hogy a kis szürke megy, mint a villám! – csillant fel a szeme. – Tudták, hogy én vagyok! Tizennégy éves voltam akkor. A kengyelszárakat megcseréltem, mert a szíj odacsípte a lábam szárát. A brigadéros ezt azonnal észrevette, de nem bántott, csak figyelmeztetett, a cserével a lónak az oldalát sebzem meg.

Gyuri bácsi a lovas szövetség egyik akkori prominense, Bencsik Miska bácsi révén kezdhetett el versenyezni, aki a Mezőmegyeren túl lakó Szász Imre magángazdát ajánlotta, nála lovagolhat.

– Olyat lovat adott alám, aki versenyen soha nem ment. A lovat a szárral „etetni” kell amikor iramban megy – mutatja, mintha most is a lovon ülne. – Ezt az egyet nem tudtam, de ezen kívül minden ment. Ki is jelentette, hogy a „Te leszel az én lovasom!” Pár hónappal később, 1958-ban, Gyulán ló és lovasa is debütált, és mindenki – öreg lovakat is –, legyőzött! A célba érkezés után örömömben meg sem tudtam fogni a lovat és a kapuban majdnem elütöttem az éppen érkező rendőröket, az egyik közülük történetesen az egyik a bátyám volt!

– Lázár Lajos bácsinál lovagoltam Mannát, akivel a vándordíjas versenyen kétszer győztem, de ugyanúgy kétszer nyertem ezen a versenyen a Regélő nevű sötétbarna kancával is, ami szintén verhetetlen volt. Vele az orosházi nemzetközi versenyen – melyen jugoszlávok, oroszok, csehek és románok is indultak –, ezerhatszáz méteren „megraktam” az összes külföldi népet! Regélővel sok bajnoki és egyéb versenyt nyertem ezerhaton, ami a legfontosabb szám volt a galoppban. Mindenki azt várta a versenyen.

Edzésre motorral Csorvásra járt Balogh Lajos bácsihoz minden másnap. Két, még „töretlen” lovát kapta meg, mindkettőt betörte.

Tóth György elárulta, verseny közben nem volt barátság.

– Unokabátyám kért, hogy „Segítsél már testvér a kanyarban elfordítani a lovat, mert elég nehezen fordul az enyém.” „Mit mondtál?” – kérdeztem vissza. „Hogy segítsél, testvér!” „Nincs testvér, majd csak ha leszálltam a lóról!” –válaszoltam.

– A lóval össze kell szokni, mert a ló az embernek barátja – jegyezte meg. – Tudnom kell a gondolatát, de neki is tudnia kell az enyémet! Ha már mentünk a startra, a ló már tudta, hogy hamarosan indulunk, mert felállt a füle. Nagyon okos a ló! Az egyik versenyen a cél előtti utolsó kanyarban voltunk, amikor mondtam, „Manna, gyerünk!”, odalöktem neki a szárat, és faképnél hagytam a sokkal tapasztaltabb lovakat és lovasokat is, de ugyanez volt a Regélővel is.

Tóth György visszavonulása után csatlakoztak a Békéscsabai Lovas Klubhoz, majd onnan visszacsábította az akkori szabadkígyósi falu első embere, Hocz István, hogy alapítson itt klubot.

– Egy hét alatt összeverbuváltam hatvan tagot – beszélt egy új korszak kezdetéről a lovasember. – Később az új polgármester már annyira nem szerette a lovakat. Átmentünk Újkígyósra, ahol Bozó Imre, akkori polgármester tárt karokkal fogadott bennünket, s ott alakítottunk egy egyesületet.

Huszonkét évig igazgatott lovas klubot. Rengeteg versenyt rendezett. Büszke arra, hogy Újkígyóst lovasfellegvárnak nevezték. Ha Szabadkígyóson, ha Újkígyóson volt verseny, mindig megtelt a pálya környéke. Rendeztek aztán fogathajtó versenyt a szabadkígyósi kastélyban is. Később egyre kevesebb lett a ló, majd a lovas is, fogytak a támogatók, nem volt már érdemes galoppversenyt rendezni.

– Korábban nem így volt, ha mentem a téeszelnökhöz, hogy kérjek két birkát a lovasversenyen a pörkölthöz, csak ennyit mondott: „Hány kell?”. Kaptunk kettőt, egy harmadikat meg kifizettem. Az utolsó versenyt másfél évtizede Mezőmegyeren rendeztük.

A lovaséletben ötven évet töltött – miközben végezte tisztességgel a civil munkáját Békéscsabán, az ÉPFU-nál, az építőipari szállítási vállalatnál, ahol egyébként lovakkal dolgozott fuvarozóként – ebben benne van a versenyzés, a klubvezetés, a lótartás és az idomítás is. – Ilyen embert nem talál most a környéken! Lovat sem tartok már. Hiányoznak nagyon, de már nem tudnék tartani.

Szép fiatal életem volt ezzel a sporttal! Az idősebbek, ha velük manapság találkozom egy-egy versenyen, még ma is emlegetik, „Hogy volt a Regélővel és a Mannával?”