Paraszán talált új otthonra az orosházi világjáró, Léna

A világjáró Léna most szinte a világ végén, Kustánszeg falurészében, Paraszán talált otthonra. A falu külterületének számító, a községtől két kilométerre lévő Paraszán most 27-en élnek. Ez a kis településrész szinte már a világ vége, innét út nem vezet tovább. Az itteni Göcsej-szíve, Göcsej-Gyöngye Vendégházat rendre messziről érkező, a világtól távol eső helyekre vágyó vendégek látogatják, itt vett házat Léna is – olvasható a zaol.hu összeállításában.

– Egy ilyen helyre, végtelen nyugalomra vágytam a tengernyi bolyongás után. Hogy miért pont Parasza? Feltettem egy képet  a közösségi médiára, melyen két indiai guruval vagyok látható, amire egy szombathelyi hölgy azt írta, neki szíve csücske India, s elkezdtünk társalogni. Tőle tudtam meg, hogy Paraszán van háza. Életemben nem hallottam ezt a nevet, s ez teljesen lázba hozott. Busszal, kilenc órás út után érkeztem ide, és nagyon megtetszett a csöppnyi, varázslatos falu. Volt egy eladó ház, megvettem. Mindent feladtam szülőhelyemen, Orosházán, s ide költöztem. Előzőleg egy barátommal, aki Gyuláról költözött a szomszédos Németfaluba, mindent felújítottunk. Azt az életérzést, ami itt várt, nem lehet szavakba önteni. Tágas szobáim vannak, a régi pajtában nyáron hűs leülőhelyet alakítottunk ki, van kamraépületem, a kertet fenyősor határolja. Mit mondjak, bejárnak az udvaromba a szarvasok. Erre megy el a kéktúra útvonala, járnak nálunk bakancsos turisták, kerékpárosok, de felkeresett már egy család is, lakóautóval jöttek, három gyermekkel – kezdi a bemutatkozást Léna, aki megérkezésemkor éppen húslevest főz sparhelten, pedig gáztűzhelye is van. 

– Mint említettem, Orosházán születtem, eredetileg olajbányász vagyok, s huszonkét évet le is húztam az olajiparban, de azonnal elárulom azt is, hogy nem voltam éppen mintagyerek, már háromévesen elszöktem otthonról. Nem Petőfi és Arany János érdekelt, hanem mivel nagyobb, vagány srácok között nőttem fel, bluest, progresszív zenét hallgattam, s ez az egész életemre rányomta a bélyegét. Végtelen volt a szabadságvágyam, stoppal keresztül-kasul bejártam az országot, majd, amikor leáldozott a stoppos hippivilágnak, átnyergeltem a kerékpárra. Biciklivel kezdődött el a külföldre járás is, ami nem ment könnyen, mert útlevél kellett meg vízum, különben nem engedték átlépni az országhatárt – mondja, s külön kiemeli, hogy a negyvenévnyi, úton töltött időből 31 éve járja Erdélyt. 

A romániai forradalom is ott érte, majd élelmet is vittek számukra, amikor is ellopták az útlevelét. Egy székely pásztor fogadta be, nála dolgozott, amíg nem rendeződtek az iratai. Később próbált keresni csángókat, talált is négy családot, amelyeket többször felkeresett, filmet készített róluk. Az útjain mindig fotózott, filmezett, s ezeket is bemutatva, iskolákban művelődési házakban tartott előadásokat, élményeit nem öncélúan kezelte, ismereteit, kalandjait máig szereti átadni az érdeklődőknek, főleg a jövő nemzedékének, de ezeket bárki láthatja Youtube-filmjei között is.

– 2005-ben meg akartam kerülni Európát, ami majdnem tragédiába fulladt. Litvániában két orosz katona megtámadott és kirabolt. Afganisztánban szolgált katonák voltak, akik egy hegyoldalon, sátrakban laktak. Kést tettek a torkomra, s mindenemet elvittek. Húsz másodperc alatt másfél milliós értékem vált semmivé, annyim maradt, amennyi rajtam volt. Kiderült, hogy az akkori nagykövet is orosházi volt, ő segített rajtam. Rá egy évre újra elindultam, akkor a lengyel-litván határon rendőri, katonai biztosítást kaptam, ami a határig tartott. Aztán Észtország következett, onnét Finnországba mentem, majd a svédekhez, a norvégokhoz,onnan pedig Dániába, Hollandiába kerekeztem. Belgiumból jutottam el Angliába, ahonnét Franciaországba jöttem vissza, s innét bicikliztem Spanyolországba, Portugáliába, majd Olaszország következett, s Szlovénián át érkeztem haza. 128 nap alatt 10 ezer 886 kilométert tekertem le. Ebből született a Pedálblues című könyvem, ami úgy elfogyott, hogy egyetlen példányát sem tudtam megőrizni magamnak. Készült film és fotókat tartalmazó DVD is. Sokan kérdezték, mindezt miből finanszíroztam. Hát, saját megtakarításból és szponzorok segítségével – sorolja Léna, majd kitér az egyik legnagyobb kalandra, a kínai olimpiára

– A MOB kért fel bennünket, hogy vigyük el a hivatalos magyar zászlót a kínai olimpiára. Amikor elindultunk a barátommal, Berta Istvánnal Budapestről, vagy negyven tévétársaság tudósított rólunk, Pekingben egyenes adásban közvetítette a tévé a zászló átadását, és írt róla az MTI is. De nem is ez, sokkal inkább maga az út volt az érdekes, a szinte filmszerű, folyamatos történéseivel. Románián át Moldáviába, Ukrajnába kerekeztünk, eljutottunk Kazahsztánba, s végül Mongólián át érkezünk meg Kínába. Három és fél hónapig tartott az út, biciklivel keltünk át a Góbi sivatagon, ahol 580 kilométert kerekeztünk homokban, igen rossz utakon. Az ember biciklivel eltörpül egy akkora városban, mint Peking. Megnéztük a kínai nagy falat, 58 kilométert kellett tekernünk, mire kiértünk Peking szélére, illetve oda, ahol a nagy falra fel tudtunk menni. A másik nagy utazás az indiai volt, ahol Kőrösi Csoma Sándor sírjához vittem két marék magyar földet orosházi felirattal, magyar címerrel a zacskókon. Ezen az úton jártunk a Himaláján Nepálban, bicikliztünk őserdőben. Kőrösi Csoma Sándor sírja az indiai Darjeelingben van. Végtelenségig tudnám mesélni az ezzel kapcsolatos történéseket, hiszen az oda vezető utak voltak az érdekesek, a megannyi kalanddal és talán nem is annyira a végcél, hiszen a megérkezéssel mindig vége szakad a történteknek – mondja Léna.

– A tűzoltók mindenütt nagy barátaim voltak. Egy szekrény nagyságú lepedőt lepecsételtek az orosházi tűzoltók, amit, ahol lehetett, bevittem a helyi tűzoltó laktanyába. Volt egy tűzoltósági papírom, amelyen hét nyelven írtak az úti célomról a fotómmal, s a magyar tűzoltók kérték, segítsék az elhelyezésemet. Ahol csak megfordultam, mindenütt segítettek rajtam, szállást adtak a tűzoltók, s ők is lepecsételték a lepedőt. Írt rólam még albán újság is, melynek megjelenése után az utcán, a magyarokat éltetve kiabáltak nekem. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, majd miután megmutatták az ország legnagyobb lapját, a Shekullit, aminek a hátoldalán egy egész oldalt írtak rólam, megértettem az emberek üdvözlését. A biciklimre mindig ki volt tűzve a magyar zászló, sokszor állítottak meg újságírók, több száz olyan újságom van összegyűjtve, melyekben írtak az útjaimról, de fogalmam sincs, hogy kint miként találtak meg – állítja Léna.

– Itthon vagyok Paraszán! – tárja szét elégedetten a kezét Lénárt Ferenc. –Az emberek kedvesek, mindenben segítenek. Amikor fát kellett aprogatnom, a polgármester asszony kölcsönadott egy motorfűrészt. Reggel mindig bemegyek a boltba, vagy kint sörözünk a helyiekkel, mert kocsma már nincs a faluban. A házam mindenki előtt nyitva áll, egy kerékpáros „Kerokérót”, amolyan kerékpáros pihenőt akarok létrehozni belőle. Úgy érzem, befogadtak a kustánszegiek. Tartottam a helyieknek is élménybeszámolót, annyian voltak kíváncsik rám, hogy alig fértek be a terembe. Született még egy könyvem, az Úttörő tábortól a pekingi kacsáig című. Életem harmadik, idősödő szakasza kezdődik, s a sok élménynek célt kell adni. Úgy számolgattam, hogy két keréken egyszer biztosan már körbe kerekeztem a Földet, lehet, hogy többször is… - köszön el Léna, azzal, hogy az utazásoknak még biztosan nincs vége.