Ötven éve került utas művezetőként Sarkadra Hodosi József – podcasttal

– Amikor egyeztettük az interjú időpontját, említette, hogy nagy munkában vannak...
– Gyoma és Mezőtúr között úgy építették meg a Hármas-Körös gátját, hogy leaszfaltozták 3-3,5 méteres szélességben, és azon megy a védekezés, az üzemeltetés. A megrendelő és az akkori kivitelező minden évben egyeztet, megnézik, hogy a pár évvel ezelőtti munka után hol süllyedt meg a burkolat, hol szükséges a repedéseket beönteni, azaz a garanciális javításokat elvégezni. Minket pedig évtizedek óta szólítanak meg ilyen munkákkal, hogy a hézagokat speciális fugamasszával, modifikált bitumennel öntsük be. Ilyenkor pedig elindulunk hárman, a több mint 210 éves csapat tagjaiként.

– Hogyan került Sarkadra, kereken fél évszázada?
– Füzesgyarmaton születtem. Édesapám pont akkor került a közútkezelőhöz állami útőrként. Adta magát, hogy én is ezt a pályát folytassam. Békéscsabára, a Vízműbe, az út-, híd- és vízműépítő technikumba jártam. Miután végeztem, Gyomára kerültem, majd bevonultam, és leszerelés után Békéscsabán találtam magam, a vasútállomás, a temető melletti felvonulási telephelyen. Abban az időszakban jött a szemléletváltás, hogy az útmesterségek kinőtték ezeket a kis felvonulási épületeket, és hogy megfelelő gépekkel, technikával, irodával ellátott telephelyekre van szükség. Békéscsabán a temető mellett két útmesterség volt, a helyi és a sarkadi, mivel Sarkadot is Békéscsabáról látták el. Az akkori tanáccsal megbeszélték, hogy adnak egy helyet, ahol felépülhet a sarkadi útmesterség, és ezt meg is kellett tölteni létszámmal. Előtte, egyrészt a munka, másrészt a katonaság miatt bejártam az országot, teljesen mindegy volt, melyik településre kerülök. Amíg én füzesgyarmati vagyok, addig a feleségem okányi. Vésztőn találkozunk, amikor egy csomópontot építettem, pont ott viharzott el biciklivel. Együtt Sarkadra kerültünk, azóta is itt vagyunk. 

– Felidézne egy-két emlékezetes esetet a közutas időszakából?
– A 70-es, 80-as években a sarkadi útmesterségen 112-en voltunk, innen láttuk el a megye negyedét. Aztán Békéscsaba elkezdett egyre inkább központi szerepet betölteni, és most Sarkadon nagyjából negyvenen dolgoznak. Nem mondok évszámot, de érdekes eset volt, amikor a gyulai Fehér-Körös-hidat árvíz idején le kellett terhelni. Hatalmas teherkocsik megrakodva álltak a hídra, mert már az acélszerkezetet is érte a víz, és a víz és a jég sodrása levitte volna a hídgörgőről. A másik árvizes történet, amikor Békés alatt kiöntött a Körös, és éppen, hogy meg tudták menteni Tarhost. Fogtunk egy szerintem selejt Raj Gazt, talán műszaki sem volt rajta. Tudtuk, hol van az út, és azzal a járgánnyal tudtunk menni 30-40-50 centiméteres vízben is.

– Abban is kivette részét, hogy Sarkadon a városi utcák nagy része aszfaltozott lett.
– Amikor idekerültünk, 90 százalékban földutak voltak. Fiatalok voltunk, műszaki értelmiséginek lehetett mondani minket, így nyakunkba vettünk mindent, az úttársulást, a víztársulást, a gáztársulást. Észnél kellett viszont lenni, hogy minél kisebb legyen a végösszeg. Például a cukorgyárból hordták ki nekünk a követ, mi meg hoztuk a grédert, persze ezt mind hivatalosan, így negyedáron elkészült az útalap. A térségben lévő településeken is aztán sok kis utcát mi építettünk. Ezek a munkák pedig hozták az ismertséget, és amikor más sokan szaladgáltak autóval, rájöttek, hogy kell kocsibejáró is. Ezeket is csinálgattuk, az útalapépítéstől a kátyúzáson át a hézagöntésig mindent vállaltunk, és a hézagöntés lett a specialitásunk.

– Hogyan kerültek képbe a versek, a novellák?
– Az ember beleszületik egy környezetbe, és egy normális befogadóképességű figyeli, hogy mit csinálnak a szülők, az ismerősök, a társak. Édesanyám volt lírikus alkat. Névnapokkor, születésnapokkor a gratulációkhoz ragyogóan és egyedi módon összeszedte a gondolatait. Én is megpróbáltam hasonlókat írni. Emlékszem: hálófőnök voltam a Vízmű kollégiumában. Harmadikos voltam, és jött egy elsős, hogy tetszik neki egy kiscsaj. Írtam egy kis verset, odaadtam a srácnak, hogy azzal meglephesse a lányt. A fiú nem árulta el, hogy kapta a verset, bemagolta, tudta elölről, hátulról, mert nem akart lebukni. Jelentkeztem versmondó versenyekre is, és a Vízműben, ha tetszett, ha nem, nekem adták ide a kötelező mutatványokat. De a sarkadi kiskórház avatásakor is felkértek versmondásra.

– Számos elismerést érdemelt ki az elmúlt évtizedek során, legutóbb megkapta a Sarkadért kitüntetést is.
– Nagyon meglepődtem és nagyon jól esett. Nem tudom, hogy véletlen-e vagy sem, de pont 50 éve vagyok Sarkadon. Ha tényleg összeszedem, akkor sok mindent csináltunk Sarkadon; és azért mondom ezt többes számban, mert ehhez kellett egy család, egy háttér is.

– Mire a legbüszkébb?
– A szakmámra. Utas művezetőként kezdtem, akinek szellemi, irányító feladata van, nem feltétlen szükséges neki két kézzel dolgoznia, fizikai munkát végeznie. Ehhez egy sztori. Egyszer az egyik brigádtag mondta fél 2-kor, hogy most már haza kellene menni, mire mondtam, hogy jön még egy autó. Elkértem az egyik hóblit, amivel szét kell teríteni az aszfaltot, és együtt pillanatok alatt be is nyomtuk, így 3 óra előtt összecsomagoltunk. Amikor csak lehetett, tevőlegesen is ott voltam az emberek mellett. Így, hogy látták azt, hogy nemcsak a szám jár, hanem a kezem is, a hangulat is más volt.

Podcast-csatornánkat az Apple-termékeiden bárhova magaddal viheted. Kövess minket ott, vagy a Spotify-on!