Azt is jelelte, hogy mi megy a tévében, a rádióban a csabai Kernné Fitor Margit – podcasttal

– Anyanyelvként használja a jelnyelvet. Hogyan élte meg gyermekként, hogy siketek a szülei?
– A családi legendárium szerint hamarabb jeleltem, mint beszéltem. Gyermekként természetes volt számomra és semmi különöset nem találtam benne, hogy ha mondani szeretnék valamit, akkor ahhoz fényre van szükség, hogy felemelem a kezem, hogy odamegyek, hogy egymásra nézünk. Emlékszem egy esetre, hogy a vacsoránál az asztalnál ültünk, és az édesapám azt jelelte édesanyámnak, hogy nem kapott baracklekvárt, ezért hozott szilvát. Én pedig jeleztem, hogy nem baj, mert az is finom. Csodálkoztak, hogy értettem. Ekkor négy és fél éves lehettem.

– Kézenfekvő volt, hogy a siketek, nagyothallók segítését választja hivatásaként?
– Nem, sokáig én sem tudtam, hogy mi leszek, a szüleim is például orvosnak, jogásznak vagy pedagógusnak szántak. 1985-ben a szüleimmel egy ideig Svédországban éltem. Addig én tolmácsoltam a szüleimnek az élet szinte minden területén, ahogy sok más gyermek is, aki ilyen családban nő fel. Ott találkoztam először siketvakokkal és hivatásos jelnyelvi tolmáccsal is, akinek megfogott a személyisége és lenyűgözött a professzionalizmusa. 1986-ban jöttünk haza, és akkor kezdtem el keresgélni, hogy itthon van-e ilyen képzés. A sors, Isten, a kozmosz összejátszása, hogy akkor indult az első jelnyelvi tolmácsképzés a gyógypedagógiai főiskolán, és 1987-ben megelőlegezett érettségivel felvételt nyertem, és nagyon nagy nevektől tanulhattam.

– Hogyan épült fel egy munkanapja a jelnyelvi tolmácsszolgálat szakmai vezetőjeként?
– Többen voltunk a szolgálatnál, és beosztottuk, hogy mikor ki hova megy. Az élet minden területén, az egészségügytől az oktatáson át a közigazgatásig jelen vannak a tolmácsok. Az ügyfelek kérnek segítséget például ügyintézéshez, orvosi vizsgálat esetén, de volt, hogy családi megbeszéléshez. Nagyon nagy felelősség és olykor hatalmas teher is belelátni ennyire egy másik ember életébe; és ugyanúgy szükség van ilyenkor az empátiára, mint a professzionalizmusra.

– Mindent megtett és megtesz annak érdekében, hogy a hallássérült fiatalokat továbbtanulásra ösztönözze – ez is elhangzott a méltatása során. Ez mit jelent valójában?
– Édesapám hatalmas koponya, széles látókörű és érdeklődésű ember volt; és már kamaszként megfogalmazódott bennem, hogy mennyi minden lehetett volna belőle, ha nem siket, ha nem a régi oktatási keretek között tanul. Ezért lett a szívem csücske az oktatás, főleg, hogy voltak jelnyelvi tolmácsok. Megkaptuk az órarendet, megnéztük, hogy melyek azok a tantárgyak, amelyek kellenek az érettségihez, amelyek érdeklik a fiatalokat vagy amelyek szakmaiak; és azokra igyekeztünk tolmácsot biztosítani nekik. A kollégákkal sokszor végigtapostuk így a középiskolai éveket. A hallássérült diákok pedig megkapták ugyanazt a tudásanyagot, ugyanúgy részt tudtak venni az órai munkában, mint a társaik.

– Mi a hitvallása akár a munka, akár az élet területén?
– A dédnagyapám és a nagymamám volt az, aki a halló világot képviselte számomra gyermekként, és nagymamám mondta, hogy kétszer ad, aki gyorsan ad. A másik mottóm pedig az, hogy a leghatalmasabb a szeretet. Ez számomra azt jelenti, hogy mindenki felé szeretettel kell fordulni, és el kell fogadni azt, hogy ő milyen, hogy miként gondolkodik. Mindenkiben van mit szeretni.

– Hogyan töltődik fel napról napra?
– Maga a munka is tölt bizonyos szinten, amikor hivatásnak, elhívásnak éli meg az ember. A család rengeteget jelent számomra. Szoktam mondani, hogy egy boszorka van, három fia van, illetve van két csodálatos kislány unokám is.

– És mivel kapcsolódik ki?
– A szüleim miatt meghatározó számomra a vizuális kultúra. Kicsi korom óta jártam moziba, és mivel akkoriban nem volt divat szinkronizálni a filmeket, feliratosak voltak. Szerintem ezért is tanultam meg olyan hamar olvasni. Az utcában nekünk lett először tévénk, otthon pedig mi tolmácsoltuk a filmeket a szüleinknek. Amíg pedig nem volt tévé, addig a rádió ment. Édesapám tudta, hogy minden egész órakor mondanak híreket. Ilyenkor bekapcsolta és kérdezte, hogy miket mondanak. Ezekkel meg is nyitották számomra a világot. Emellett ötéves korom óta olvasok, mindent, amihez hozzáférek. Nyolcévesen olvastam J. R. R. Tolkientől A gyűrűk urát, és azóta minden évben elolvasom, minden évben kicsit mást ad. Megfogott benne a másság, hogy vannak hobbitok, tündék, azaz mások is, mint az emberek. Lehet, hogy ez valahol az én világomra is igaz. Látássérültek, hallássérültek között nőttem fel, szocializálódtam. A könyv megmutatta, hogy milyen barátságok születhetnek annak ellenére, hogy nem vagyunk egyformák – szerencsére.