100 éve született a dél-alföldi természetvédelem atyja, dr. Sterbetz István

Amikor büszkén és emelt fővel emlékezünk a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság működésének több mint 30 esztendejére, meggondolandó intelmet ad számunkra gróf Széchenyi István. Amikor a jelen és a körvonalazódó jövő nagyszerűségéről beszélünk, meg kell állnunk és emlékeznünk kell a kezdetekre, hogy az eredményeket biztosító alapok, személyek és történések ne vesszenek a múlt homályába. Ezt tesszük most – emlékezünk és emlékeztetünk. 

Sterbetz István 1924. január 20-án született Nagyszénáson. A vajdasági Törökbecse, Óbecse környékéről származó Sterbetz család az 1848/49-es szabadságharc idején települt át Békés megyébe, s a 19. század végén vásárolta meg a Károlyi grófoktól a kisszénási gazdaságot. Édesapja, Sterbetz József, széles látókörű, magas szakmai tudású és mintegy 1600 hold földet bíró földbirtokos volt, így Sterbetz István gyermekkorától természeti környezetben nevelkedett. A család gondtalan jóléte tanította felelősségteljes gondolkodásra, hiszen az akkori mintagazdaság csak magas szakmai kultúrával, tudással, fegyelemmel és emberséggel volt működtethető. Egyértelmű volt, hogy a birtok részben-egészben Sterbetz István öröksége lesz, ezért a Szarvasi Ágostai Hitvallású Evangélikus Vajda Péter Gimnáziumon át egyenes út vezetett számára a Debreceni Gazdasági Akadémiára, ahol 1946-ban szerzett gazdász diplomát. A gazdasági tevékenységnek szerves része volt a vad, a vadgazdálkodás és a vadászat is. E vadászati hagyományokból sarjadt Sterbetz István későbbi hivatását jelentő természetvédelmi érdeklődése. Hajdanában e kettő szinte elválaszthatatlan volt egymástól.

A simának látszó életpálya – a diplomaszerzéssel egy időben – az államosítással és földosztással derékba tört, az ifjúkori álmok döntő része szertefoszlott. A földektől meg tudták fosztani az ifjú gazdászt, de a megszerzett tudástól nem. 1947-től a Szegedi Tudományegyetemen folytatta tanulmányait, ahol az előzetes felsőfokú képesítése alapján kilátásba helyezték, hogy beszámításokkal megszerezheti a biológia-földrajz szakos középiskolai tanári képesítést is. 

A szegedi évek meghatározóak voltak pályafutására, hiszen itt mélyült el atyai barátsága dr. Beretzk Péterrel, a Fehér-tó atyjával. Az ornitológia mellett a fényképezés is itt vált örök szerelmévé, egyúttal későbbi műveinek az írással egyenrangú részévé.

1950-től kezdett állami szolgálatban dolgozni. Biharugrai ténykedése során került kapcsolatba Nagy Lászlóval és Müller Gézával a táj madarász kutatóival. A Fehér-tó és Biharugra meghatározó élményeket szolgáltattak Sterbetz István későbbi vízi vad vonatkozású kutatásainak elindításához.

1963-tól került az Országos Természetvédelmi Hivatal Madártani Osztályára, ismertebb nevén a nagy múltú Madártani Intézetbe, ahol – 1983-ban bekövetkezett nyugdíjazásáig – 20 évig munkálkodott. Olyan kiváló munkatársai voltak, mint Keve András, Pátkai Imre, Schmidt Egon, Győri Jenő. Időközben Herman Ottó egykori székét elfoglalva, igazgatóként is ténykedett. Közvetlenül az intézeti alkalmazása utáni évben doktorált a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen. Disszertációjának címe A magyarországi rizstermesztés madártani problémái volt, s a tógazdasági gyakorlat során szerzett tapasztalatait és tudományos igényű vizsgálatait foglalta össze benne, egyúttal megalapozta a következő évek alkalmazott madártani tevékenységének egyik fontos intézeti irányát.

Az intézeti feladatok hozták vissza Békésbe. A Délkelet-Alföld természetvédelmi főfelügyelőjeként Békés és Csongrád megyék természetvédelmének szervezése vált fő feladatává. 

Nem ment tehát veszendőbe az a temérdek tapasztalat, megfigyelési eredmény sem, amely a hányattatott 15 év hozadéka volt a diploma megszerzése után. A tapasztalatok és a tudományos eredmények a Dél-Alföld természetvédelmének megalapozását és kiteljesedését szolgálhatták és szolgálták. Munkásságának eredménye lett a Sasér, a Pusztaszeri és Mártélyi Tájvédelmi Körzetek, Kardoskút, Tótkomlós-Pitvaros, a Tatársánc, a Szabadkígyósi és a Dévaványai Tájvédelmi Körzetek, a Túzoktelep, a Körös-völgyi Természetvédelmi Terület – tehát a későbbi Körös-Maros Nemzeti Park egységeinek – létrehozása. Mindezek okán bátran nevezhetjük Sterbetz Istvánt a dél-alföldi természetvédelem atyjának.

Hű maradt tehát a dél-alföldi gyökerekhez, a később annyiszor és általa utolérhetetlenül megénekelt pusztai világhoz. Ennek a munkának – bár helyesebb lenne szenvedélyt, szerelmet írni – keretében egyik kiemelt teendője volt a túzokvédelem gyakorlatának kidolgozása, a dévaványai Túzokvédelmi Állomás létesítése, e faj nemzetközi jelentőségű védelmének szervezése.

Másik fő feladatkörét a vízi vadvédelem képezte. E téren mindig megtalálta az egyetértésre törekvő hangot a vadászati főhatósággal és a vadbiológiai kutatóhálózattal, s mindenkor kereste a szoros együttműködés lehetőségét. Publikációinak zöme – egyébiránt több mint 700 írása jelent meg nyomtatásban – is a túzok és a vízimadarak tárgyköréből került ki.

A természetvédelmi hivatás mellett Sterbetz István sohasem tagadta meg vadász múltját, vadász mivoltát sem. Tudatosan felvállalva folytatta olyan vadászó-madarászok küldetését, mint amilyenek intézetigazgató elődei, Herman Ottó, Chernel István, Csörgey Titusz, Schenk Jakab, vagy Pátkai Imre voltak. E küldetésnek számtalan tanújelét adta szak- és szépírói ténykedése során.