Öt kilométerrel kezdte újra a futást a Spartathlont teljesítő békéscsabai Simon György – podcasttal

– Először vállalkozott erre a versenyre. Mikor és miért döntött úgy, hogy megpróbálkozik vele?
– Évekig készültem rá. Először csak vágy volt, majd az idő céllá formálta, szeptember végén pedig egy beteljesült álommá vált. Évekkel ezelőtt, amikor elkezdtem újra futni, apránként célokat tűztem ki magam elé. Először egy félmaratont, majd maratont, aztán kikacsintottam a triatlon, az Ironman világába. Amikor láttam, hogy a futásban sikeresebb lehetek, akkor elindultam a maratonon túli világba. Az ultrafutásban a Spartathlon olyan, mint az atlétikában az olimpia. Oda eljutni nagyon jó érzés.

– Közel kétszázötven kilométerről beszélünk, ami hatalmas távolság, és a pályaviszonyok sem voltak egyszerűek. Mennyire lehetett biztos abban, hogy a versenyen – még tapasztalat nélkül – végig megy és a célba érkezéskor megérintheti Leonidas király szobrának a lábát?
– Görögországban sem jártam még, a terepviszonyok ismeretlenek voltak számomra. Százhatvan kilométernél van egy Kékestető magasságú hegy, amelyre fel kell mászni, mert azon át vezet az út, magamfajta alföldi gyereknek szokatlan. Amikor itthon oda-vissza futkároztam a vasúti felüljárón mondták, hogy milyen vicces voltam. Abban biztos voltam, hogy végig fogok érni, mert a felkészülésem magabiztossá tett ebben, egyedül az idő volt a kérdés. Korábban futottam már huszonnégy óráson, az Ultrabalatonon, vagyis nem volt ismeretlen ez a műfaj, igaz kétszáznegyvenhat kilométert egyben még nem futottam.

– Volt-e olyan kritikus időszak, amikor esetleg már a feladáson gondolkozott?
– Ez a gondolat nem merült fel. Olyan volt, hogy picit elfáradtam, és nem érzem komfortosnak magamat. Az ilyenkor megszokotthoz képest hűvösebb idő volt, éjszaka viszont nyolc fokra lehűlt a levegő. A nagy hőingadozás, amikor már fáradt az ember, nem esik annyira jól.

– Futás közben mennyire tudott figyelni a pálya mellett álló szurkolókra?
– A Spartathlonnak van egy különleges hangulata, amit csak akkor lehet érezni, amikor már ott van az ember. Ebben a két napban, ha egy futóval találkozik egy autós, akkor dudálnak és buzdítanak. Iskolákból komplett osztályok jönnek ki. Jó érzés, hogy csillog a szemük. A spártai célegyenesben pedig elképesztő a hangulat, olyan, mint amikor egy stadionban érkezik be az ember egy maratonfutásnál. Ez az abszolút libabőr.

– Milyen sportolói múlttal rendelkezik?
– Békéscsabán születtem, itt is éltem mindig. Marosvölgyi Karcsi bácsinál nevelkedtem ifjú focistapalántaként, majd atletizáltam, rövidebb távokat futottam és gerelyt hajítottam. Ezután elmentem Szegedre, ahol testnevelés-rekreáció szakon tanultam, majd volt egy kisebb kihagyás, és nyolc éve újra elkezdtem futni. Ha valaki kacérkodik ilyen gondolatokkal, akkor meg lehet tervezni, el lehet idáig jutni. Ha van kitartás, fizikai felkészültség a múltból, akkor ez egy reális cél.

– Akár úgy is, hogy ha valaki mondjuk harmincöt évesen a legkisebb távval kezdi el a futást?
– Erre én élő példa vagyok. A ligetben kezdtem el futni. Abbahagytam a dohányzást és elkezdtek fölszaladni a kilók. Az első motivációm az volt, hogy mozogjak és a régi életvitelemet hozzam vissza. Öt kilométer volt az első távom, amit lefutottam.

– A távval a szintemelkedéssel a futónak kell megküzdenie, de mindig kell egy csapat, amelyik kívülről segít. Önt ki támogatta?
– Legelőször a páromat, Teleki Rékát említem, hiszen ő kísért el végig ezen az úton és a felkészülésemben is végig mellettem volt. A versenyen vannak frissítőpontok, ahol a futó a kísérővel találkozhat, aki ott tud neki élelmet, vagy ruhát adni. Az első nyolcvan kilométeren két ilyen pont van, később már tíz-tizenöt kilométerenként lehet találkozni a kísérővel. Az edzőmet, Maráz Zsuzsit említeném még, vele hosszú évek óta dolgozunk együtt sikeresen. És ott van az édesanyám, a testvérem, az unokatestvérem, akik a versenyeken, vagy a háttérből buzdítanak. A versenyt sikeresen a nőknél a negyedik helyen záró Zétényi Szvetlánával a felkészülés során többszöri három-négy órás futást teljesítettünk együtt. Mindig szóba került, hogy a versenyen mire érdemes figyelni. Alföldi futóknak milyen lesz a hegy, hogyan érdemes a frissítést alakítani.

– Sokat segített, hogy a táv utolsó métereit a barátnőjével tette meg?
– Még mindig egy nagyon megható pillanat, amikor visszagondolok rá. Ez egy olyan közös út, amit soha nem fogunk elfelejteni. Tekinthetek úgy rá, mint az életre. Elindulunk együtt, s bár nem töltjük a mindennapjainkat közvetlenül egymás mellett, de bizonyos pontokon találkozunk, ahol kísérjük egymás életét, segítünk a másiknak, majd amikor valami nagy öröm ér bennünket, közösen éljük meg. A célba érés szimbolizálja ezt a nagy örömöt, ahová az ő segítségével tudtam eljutni, hiszen az út folyamán végig támogatott.

– Az időeredmény mellett mennyire számított a helyezés?
– Az én teljesítményem nem a top három kategória. Jó futónak tartom magamat, de nem kiemelkedőnek. Kitartó vagyok és szorgalmas, de vannak nálam jóval jobbak is. Nagyjából négyszáz között a hatvanharmadik helyen értem célba. Az indulók hetvenegy százaléka ért célba. Valahol az első tíz százalékban akartam benne lenni. Voltak nehézségeim, így nem lett annyira feszes az időeredmény, ami harminc óra, harminc perc volt. A tudásom alapján a huszonhét-huszonnyolc óra kijöhetett volna, de nem panaszkodom, igaz, így maradt egy kis hiányérzet bennem. Ha valamiért visszamegyek majd oda, akkor pontosan emiatt. Most már látva, hogy mire lehet számítani, azt gondolom, hogy tudok ennél jobb eredményt is elérni. Hogy mikor, meglátjuk.

– A verseny óta mekkora volt a leghosszabb táv, amit lefutott?
– Beszélgetésünk idején a „futószabadságomat” töltöm. Hosszabb versenyek után szoktam pihenni, ilyenkor céltalanul mozgok a párommal, barátokkal, egy óránál nem többet. 

– Másként is része az életének a sport, hiszen edzőként is dolgozik.
– Üzemeltetek egy funkcionális edzőtermet Békéscsabán, a Csaba Centerben, ahol magam is csoportos órákat tartok és az edző kollégáim személyi edzést. Szeretek gyerekekkel foglalkozni, a mozgáskultúrájukat fejleszteni, olyan szemléletet kialakítani, hogy a sport szerves része legyen az életüknek.

– Mi a következő cél?
– Erre nem tudok válaszolni. A Spartathlon egy hosszú út vége volt. Nem volt tervem a hogyan továbbra. Kacérkodom a gondolattal, hogy az Ultrabalatonra visszamenjek, vagy terepversenyekre ellátogassak, ami nekem új világ. Amit hoz a kíváncsiságom, és ami tetszik, amire a párom elkísér, arra fog esni a választás.