A lelátó népe

Furcsa egy képződmény a lelátó népe: a mérkőzés erejéig eggyé válik rengeteg különböző beállítottságú, érdeklődésű ember, együtt skandálja a rigmusokat a segédmunkás és a vezérigazgató, a diák és a professzor, az elvált férj és feleség. Az igazi szurkoló bevési naptárába a mérkőzések időpontjait, akkor sem hiányozhat, ha mínusz 20 fok van, avagy éppen plusz 30; s akkor is tombol, ha a kiesés elől menekül csapata avagy éppen a bajnoki címért küzd. Nem tudja megérteni, miként lehet az, hogy a játékoscsemeték az ellenfél sztárjainál nyomulnak aláírásért, pedig tudhatná: egy-egy ilyen szignó extra motivációt adhat minden gyerkőcnek, aki aztán később saját egyesülete színeiben rúgja, dobja, avagy éppen üti be a gólokat, pontokat.

Komoly tévedés lenne ugyanakkor azt hinni, hogy csak a felnőtt csapatok mérkőzésein forrnak az indulatok a lelátón, a minap például egy utánpótlás kézilabdacsapat mérkőzésén jött ki a bíró a lelátóhoz, mondván, ne tessék az ő és kollégája munkáját bírálni, hagyják, tegyék a dolgukat. Pedig tudhatná, az igazi szurkoló szíve-jogának tartja a bírói tevékenység minősítését, egy-egy labda elvesztését sokkal egyszerűbb a sípmesterre fogni, na de ez együtt jár a játékkal és el kell fogadni. Nagy bajban lennének a játékvezetői testületek, ha a bírók megsértődnének, hiszen akkor már az első találkozójuk után messze elkerülnék a stadionokat.

Szurkolónak lenni mindenesetre jó érzés, és csak ajánlani tudom mindenkinek: szagoljon bele a lelátók világába, nevessen vagy sírjon, kiabáljon vagy csak nézze a meccset bambán. Egy dologban biztos lehet: feltöltődésre kevés jobb hely van a nézőtérnél, s egy-egy mérkőzés élménye után másnap  könnyebben megy a munka is.