Szilva, papucs

Tanyasi gyerekként emlékszem, a kondorosi Hosszú soron minden udvaron, kertben állt néhány szilvafa. Annyi termést hozott, hogy csodálkoztam, miként bírják el az ágak. Persze, sokáig nem is bírták, éréskor a gyümölcs egy része lehullott. Nagyapám mindig azt mondta, ekkor kell készen állni a vödörrel, jó lesz az érett, de nem kukacos, pálinkának. A még fán lévő szilva kellett lekvárnak, mert ettük a papucsot. Nem amiben jártunk, hanem ami tepertős sütemény volt, csak papucs alakú.

A szilvás gombóc is fogyott, meg a szilvalekváros derelye, cukros mákkal a tetején. Egy igazi disznótor pedig addig el sem kezdődött a Hosszú soron, amíg a gazda nem hozta a szúrópálinkáját, szilvából. Aztán előkerült a butykos akkor is, amikor fordult a disznó, később meg akkor is, ha nem.

Akkor még énekeltük, a gyerekdalt: „Hull a szilva a fáról, most jövök a tanyáról, Ej, haj, ruca-ruca kukorica derce.” Nem mondom, hogy befellegzett a szilvának Békésben, de hogy jóval kevesebb van, mint hajdanán, az biztos. Sokaknál már nem ez a gyümölcs viszi a prímet a pálinkánál, a lekvároknál sem tarol úgy, mint rég.

Ha pedig már a szilvás gyerekdal, a kukoricáról is illik szólni. Már nem furulyázik, édesanyám szerint inkább nagybőgőzik. Vagyis nemcsak a felső levelei pöndörödnek össze az eszement hőségtől, hanem bőg az egész növény az iszonyatos aszálytól. Az aszalt szilvát szeretjük, de a megaszalódott kukoricát szívesen elkerültük volna.

Ahogy mondják, ez van, ezt kell szeretni. „Ej, haj, ruca-ruca, kukorica derce.”