Igazi lokálpatrióta a fél évszázada a csabai színházban dolgozó Bojcán István – podcasttal

– Már ötven éve dolgozik a Békéscsabai Jókai Színházban mint díszítő, gondnok és műszakvezető. Ez széleskörű hozzáértést és érdeklődést feltételez. Honnan ez a sokrétű érdeklődés?
– Mindig is egy kicsit más voltam, mint a többiek. De az élet is így hozta, szokták mondani, hogy a véletlenek sorozatának köszönhetően. Vannak ilyen véletlenszerű események, az meg hab a tortán, hogy egy része velem történt meg.

– Hogyan telt a gyermekkora, mi szeretett volna lenni? 
– A gyermekkor viharosan indult, mint akkoriban általában talán mindenkinek, hiszen akkor történt 1956. Azt szoktam mondani, hogy sajnos most oda értem el, ahonnan elindultam. Amikor születtem, oroszok vonultak be, most pedig itt vannak pár kilométerre tőrünk, és eltelt hatvan néhány év. 

Battonyán születtem, majd egyszer hirtelen el kellett költöznünk. Utólag tudtuk meg, hogy '56 miatt volt. Nem olyan régen tudta meg az öcsém egy hiteles forrásból, hogy a tanácselnök feljelentett minket, ezért kellett mennünk. Édesapám kocsis volt, ő szállította a forradalmi a bizottságot, emiatt is feljelentették őt. Egyrészről gondolhatnánk, hogy ez milyen szörnyű, hisz hogy kiszúrtak velünk! Viszont mi az öcsémmel úgy fogjuk fel, hogy milyen jót tettek velünk! Apukám már ezelőtt dolgozott Budapesten is, így ha nincs a kényszerű költözés, később nagy valószínűséggel Budapestre költözünk volna, mondjuk a gazdagréti lakótelep 18. emelet 20-as lakásába. De nem így történt, mert a hatóság úgy akarta, hogy Dombiratosra menjünk. Ott kijelölték nekünk a pásztorházat, ahol egyébként apukám testvére is lakott. Egy bikaistállóba kellett költöznünk. Nekem személy szerint ez adott meg mindent, úgy éreztem, egy százholdas pagonyba kerültünk, mint Micimackó. Ott az ember szabad volt, azt csinált, amit akart, volt egy hatalmas erdő, egy gulya, tele volt állatokkal. Itt megszoktam ezt a viszonylagos szabadságot és másságot. A bikaistállóban címzetes magyar tarkák voltak, akik, ha idegent éreztek, akkor toporzékoltak, fújtak, kapartak, megérezték a rossz embereket is. Így észrevétlenül nem lehetett minket soha megközelíteni. 

Utána költöztünk be a faluba. Általános iskola után, mivel nagyon szerettem a történelmet, úgy gondoltam, Mezőkovácsházára megyek a gimnáziumba. De eljuthatott oda is az '56-os esetünk, így arról értesítettek, hogy nem felelek meg a színvonalnak, nem vesznek fel. Unokabátyám jelentkezett szobafestőnek a 22-es számú állami építőipari vállalathoz, így anyukám igénybe vette az ismeretségi körét és nagy nehezen elintézték, hogy mehessek szobafestőnek. Almásfüzitőre kerültünk volna, de 1968. augusztus 20-án vonultak be az oroszok Csehszlovákiába. Az egyik átkelő pedig pont Almásfüzitőnél volt, így az iskola, ahová kerültem volna, az oroszok központja lett. Így végül Várpalotára kellett mennünk, 14 évesen 400 kilométerre kerültem otthonról. 

– Hogyan került a Jókai színházhoz?
– Amikor végeztem az iskolákkal, úgy gondoltam, nem megyek Pestre, mint sokan, hanem Kunágotán helyezkedtem el, a szomszéd faluban, az ÁFÉSZ-nél. A főnököm egy nagy gondolkodó volt, és valamiért nagyon szeretett, ami azt hozta magával, hogy a többiek pedig emiatt nem. Beválasztottak egy bizottságba, ott pedig megindult a feljelentés. Én ezt így nem szerettem volna, ezért eljöttem. Unokatestvérem akkor is a Békés megyei ÁÉV-nél dolgozott mint szobafestő, így én is ide jöttem Békéscsabára. Egyszer behívattak, és elmondták, ki akarnak emelni, be akarnak íratni egyetemre. 

Majd felértem Pestre és kicsit buliztunk, elvesztettük egymást, és ahogy mentem, a Vígszínháznál találtam magam, ahol ki volt írva, hogy díszítő és kellékes munkatársakat keresnek. Akkor még nem tudtam, hogy ez mit jelent. Rögtön ott összefutottam egy ÁÉV-es kollégámmal, aki mondta, hogy ne ide jelentkezzek, hiszen Békéscsabán is van üresedés. Nagyon szeretem a munkavédelmet, a színházi tűzvédelmet. Nem sokkal ezután előadásokat is tarthattam – és büszke vagyok, hogy azokon soha nem aludt el senki. 

– Mit szeret a legjobban a munkájában és milyen nehézségek vannak benne?
– A színház egy nagyon pontos, precíz munkahely. Egy forgónak körbe kell forogni. Az ügyelő kezében van az előadás, mert az ügyelő tud mindent. A zsinóros pedig a legfelelősségteljesebb, hiszen ha ő téved két centit, az emberek életébe kerülhet. Ami jó, hogy a magyarországi színházak még nem vették át a nyugat-európai, úgymond „tömegtermeléses színházat”. 

– Miért szeret itt élni, itt lenni?
– Lokálpatrióta vagyok, a legfontosabb számomra Békés vármegye, illetve Békéscsaba és Dombiratos. A névjegyemen is megtalálható Békéscsaba és Dombiratos címere, illetve a Jókai színház logója, nekem tulajdonképpen ez adja meg a keretet. Dombiratosról írtam egy általános történeti monográfiát, mely negyven év megfigyeléseit tartalmazza. Békéscsabáról is szeretnék írni egy ilyet, de az kicsit más lesz. Amikor ide jöttem, hallottam már a várkastélyról. Az elmúlt 40 évben nagyon sok anyagot összegyűjtöttem. A kastély például nem olyan kis kastély volt, amilyennek gondolják. Lőpor tornya volt, külső kerítése, és téglából épült. Még az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején is vályogból építették Békéscsabán a házakat, a kastély viszont kőből volt. Ez a téma jelenleg nagyon foglalkoztat.

A másik, ami számomra nagyon érdekes, azok a gyógyszertárak. Békéscsabán például elég hamar volt patika. Kórházunk is igen hamar lett, ahhoz képest, hogy falu voltunk. Szerintem ez Békéscsaba jellegzetessége. Itt például van vakondtúrás is a csatornaparton, míg a Dallas-i ismerőseim nem látnak vakondtúrást, mert annyira el van ott szennyezve a föld. Szerintem addig van élet, amíg van a csatornaparton vakondtúrás, ha ez sem lesz, csak akkor mondanám azt, hogy el lehet innen költözni.