Lubics Szilvia megjárta a Halál Völgyét, de visszamenne

A Badwater-medence a Death Valley Nemzeti Park (magyarul Halál Völgy Nemzeti Park) része, amely a Föld egyik legforróbb területe. 1913-ban itt mérték a legmagasabb hőmérsékletet 57,6 °C-ot. A medence a tengerszint alatt 86 méterrel fekszik és különlegesen gyönyörű természeti képződmények találhatóak itt, amelyek miatt rengetegen látogatnak ide a téli hónapokban, amikor 25-30 fok közötti a hőmérséklet.

Lubics Szilvia azonban nem turistaként kereste fel ezt a nem mindennapi helyet, hanem hogy elinduljon a világ egyik legkeményebbnek mondott aszfaltos futóversenyén, a Badwater ultrafutóversenyen.

A verseny a Badwater-medencéből indul és a Mt. Whitney csúcs lábánál, a Mt. Whitney Portalnál ér véget. Különös nehézségét az adja, hogy júliusban rendezik meg, amikor a völgyben a napi maximum hőmérséklet rendszeresen 50 fok felett van. A megmérettetésen nem futhat akárki, ugyanis limitált a résztvevők létszáma: a szervezők minden évben 100 versenyzőt engednek a Halál Völgyébe. Ezeknek a futóknak ráadásul kvalifikációs versenyek garmadát kell teljesíteni, komoly eredményeket kell felmutatni ahhoz, hogy egyáltalán nevezhessenek. Mindezek mellett ráadásul még pszichésen is alkalmasnak kell lenni.

– A szervezők úgy hirdetik, mint a világ egyik legkeményebb aszfaltos ultrafutóversenyét, a versenyzők pedig – köztük most már én is – úgy jellemzik, olyan mintha egy kikapcsolhatatlan kemencében futnának. A felforrósodott aszfaltról 80-90 fokos forró levegő száll fel és folyamatosan fúj a szél, emiatt szemüveg nélkül még éjszaka sem lehet kint az ember. Tényleg olyan, mint egy kikapcsolhatatlan kemence. Ezen körülmények miatt a futók folyamatos hűtést igényelnek és védőruházat is szükséges, mert különben ez a magas hőmérséklet teljesen hólyagosra égetné az ember bőrét. Tizenkét év ultrafutó múlttal és több 200 km fölötti verseny győzteseként 2017-ben ez volt az álmom, hogy ezen a versenyen indulhassak – mondta a közönségtalálkozón Lubics Szilvia.

Sokan kérdezik, tőle, hogy mi a jó ebben a sok szenvedésben, hiszen fáj a lába és gyomor gondjai vannak közben. – A legnagyobb varázs számomra az ultrában, hogy megláttam, komoly nehézségekből is ki tudok jönni, hogy van egy olyan részem – és ez szerintem mindenkinek van, ebben biztos vagyok – ami sokkal erősebb, mint a fizikum. Ezt 2008-ban tapasztaltam meg a Bécs-Budapest szupermaraton alatt, akkor voltam először igazán rossz állapotban fizikálisan verseny alatt. Azóta már tudatosan készülök ezekre a krízisekre. A versenyek előtt nekem például van egy térképem, amin nem csak a részidőket és a tempót számolgatom, kalkulálom, hanem az egyes szakaszokhoz odaírok magamnak mondatokat, amelyekből tudom, hogy erőt fogok tudni meríteni. Olyankor az ember nem tud tisztán gondolkodni, én legalábbis nem tudok, tehát nekem jó, hogy megvannak azok a mondatok előre, amik tovább visznek, amikor a lábam már nem bírja. Nem kell ám nagy dolgokra gondolni. Többre vagyok képes! – ezzel a mondattal például jól el tudok lenni órákon át. A másik nagyon fontos gondolat, ami az utóbbi időben mindig kihúz a pácból, hogy minden egyes lépéssel közelebb vagyok a célhoz. Nagyon fontos erre gondolni, hatalmas segítség, hiszen amikor nehéz lépni és az ember legszívesebben eldőlne, mert minden egyes lépés már iszonyatosan lassan megy és fáj, azzal is közelebb vagyok a célhoz. Amikor ott vagyok a gödörben és elkezdem sajnálni magam, akkor az nem visz előre.

Az ultrafutás ugyan egy egyéni sportág, hiszen a futó egyedül ér be a célba, ő kap érmet, azonban nagyon sok ember munkálkodik a háttérben. Lubics Szilvia elmondta, ahogyan a profik mögött, úgy az amatőr futók mögött is áll egy csapat, amely a hétköznapokban a család. – Nekem a legnagyobb segítségem a hétköznapokban is és a versenyeken is a férjem. Ő szokott kísérni, ha ő utálná ezt az egészet és nem állna mögöttem, akkor elég nehéz helyzetben lennék.

Lubics Szilvia számára a futás csak hobbi, a civil életben fogorvosként dolgozik, illetve három fiúgyermek édesanyja. – A heti adagomat, ami átlagban 140-160 km – mellette pedig végzem az erősítő edzéseket, nyújtásokat – abszolút a másik két dolog mellett csinálom, ami azért némi lemondással jár. Nagyon sokan kérdezik, hogy akkor miért csinálom. A válaszom az, hogy nekem 2008 óta mindig volt valami álmom amit szerettem volna elérni. Soha nem azért csináltam, hogy majd utána megtapsoljanak vagy beszéljenek erről az egészről, hanem mert én ezt szerettem volna. Úgy gondolom, hogy azokért a dolgokért, amik tényleg ennyire belülről jönnek őrült sokat lehet tenni. 2009 óta nem volt olyan nap, hogy megfordult volna egyáltalán a fejemben, hogy kimenjek-e futni. Mindig tudtam, hogy miért megyek ki aznap, hogy miért húzok futócipőt akkor is, ha 30 fok van vagy éppen szakad az eső. Sosem volt kérdés, hogy fölvegyem-e a futócipőt. Azt gondolom, hogy ebben az egészben az a fő titok, hogy az ember megtalálja a saját maga számára fontos célokat, amikért sokat meg tud tenni.

Lubics Szilvia az embert próbáló Badwater ultramaratonon a negyedik helyen futott be. Jó érzéssel tekint vissza a megmérettetésre, mert úgy érzi megtapasztalhatta, milyen rejtett erői vannak, sőt vissza is menne, hogy bebizonyítsa önmagának, tudná jobban is csinálni.

Az örökké nyughatatlan, folyton kihívást kereső ultrafutó ősszel a sivatagban teszi próbára magát, ugyanis szeptember 30-án kezdődik Chilében a 4 Deserts kihívás Atacama-sivatagi állomása. A versenyen a futók hét napot töltenek egyedül a sivatagban úgy, hogy a szervezők csupán napi tíz liter vizet biztosítanak, minden mást – így többek között a hálózsákot és az élelmet – a versnyzőknek magukkal kell cipelniük, azaz hátizsákkal kell teljesíteniük a 250 kilométert.