Diótörő

Édesanyám még mindig kalapáccsal töri a diót a fatuskón, sámlin ülve. Pedig az interneten már nagyon szuper diótörőket láttam, például állványost meg elektromost. Csak egy baj van velük: kell beléjük dió, ami manapság egyre nagyobb kincs itt Békésben is. Kapható, de ha megveszi az ember a héjas diót a mostani piaci áron, akkor már szupereszközre nem futja, csak a jól bevált kalapácsra és tőkére.

Jó-jó, tudom, mindig csak a hasamra gondolok, pedig a Diótörőnél Csajkovszkij balettjének kellene, hogy egyből beugorjon. Szerencsére az marad továbbra is Diótörő, nem is mutatna jól, hogy Dejótörő. Mert azért a diónak is van már helyettese, a dejó. Egészséges táplálék, pörkölt napraforgóbélből, pörkölt búzacsírából, cukorból, aromából és antioxidánsból áll. Hű, de jó lehet.

Az ősz egyik legjobb gyümölcse számomra azonban továbbra is a dió, főként akkor, ha már lent van a fáról. Kondoroson a szüretelését botolásnak neveztük. Ütöttük a termést, kibújt a megszáradt burkából, és leesett. Hajlongani kellett, hogy vödrökbe szedjük, aztán felvigyük a padlásra száradni. Nem is tudom, hogy a diónak volt ez nagyobb hercehurca vagy nekünk. Aztán le kellett hozni, a mama csak nem mászhatott fel a sötét padlásra, hogy ott törje a diót.

A végére viszont minden kisimult, mint a kelt tészta, és minden nehézséget feledtetett. Kisült a diós bejgli karácsonyra. De jó volt. És szerintem ez így marad egészen addig, amíg csak dió lesz a világon. Még ha magasan is terem, és ősszel botolni kell.