Elhunyt B. Sajti Emese békéscsabai újságíró

Emese egy pedagógus család harmadik, legkisebb gyermekeként született a háború végén távozó amerikai hadsereg hadifogságában, Németországban, 1945-ben. Édesapja tartalékos tisztként szolgált a magyar hadseregben, így a család is vele tarthatott.

Gyerekkorát előbb Békéscsabán, majd Gyulán töltötte testvéreivel. Emesét vidám, huncut természete miatt mindenki imádta. Ha csínytevésről volt szó, ő az első sorból jelentkezett. Így történt, hogy még alsósként kivezényelte a társait a gyulai várhoz. Mégpedig azért, hogy a várnak támasztott hiányos, lengedező létrán állva találja a halálra rémült napközis tanár a büszke alsósokat. Az esti pofon nem maradt el az őket nagy szigorban nevelő iskolaigazgató apjától, de ez sem zavarta Emesét abban, hogy mindig újabb és újabb csínytevéseket eszeljen ki.
„Hajózott” osztálytársaival az iskola pincéjében a térdig érő vízben a tutajként használt ablakdeszkákon, és rendszeresen mászott fel az iskola padlására, erre bíztatva napközis társait, hogy nagyobb távlatban lássák a jövőt. De fogott úttörő kiránduláson „vadcsirkét”, és főzte meg kondérban a társaival, aminek számláját a csirke tulajdonosa később be is nyújtotta a szülőknek. Az atyai pofon ekkor sem maradt el.

Szegeden talált rá a szerelem

Emese orosz és magyar szakon tanult Szegeden, ahol rendszeresen játszott főszerepet az egyetemi színpadon Dunai Tamás mellett. Emellett énekelt is, nem is akárhogy: 1963-ban jazzfesztivált nyert Gyulán, de szülei nem támogatták, hogy színész vagy énekes legyen.
A szerelem is Szegeden talált rá egy jóképű, fiatal vegyész, Békéssy György mellett, akivel közel hatvan évig éltek együtt csodálatos szimbiózisban. Igazi társra lelt Gyuri mellett Emese, akivel hajnalokig beszélgettek, és sohasem fogytak ki a témákból.
Ha már színész nem lehetett, lett hát orosz-magyar szakos tanár, aki másként tanított, mint az a kor elvárása volt. A diákjai imádták, mert új nézőpontot, szabad szellemiséget hozott az órákra és a gimnázium falai közé – az igazgatók azonban ezt nem nézték jó szemmel. A kunhegyesi és a tolnai gimnáziumokban tanított, aztán Enyedi Gábor, a Békés Megyei Népújság akkori főszerkesztője hívta vissza Békéscsabára, írni.

Újságíróként megtalálta a hivatását

Újságíróként megtalálta a hivatását, ami a legjobbak közé emelte. A független, kiegyensúlyozott tájékoztatás lételeme volt, és ez később sem változott. A Békés Megyei Napnál felelős szerkesztőként dolgozott. Generációkat nevelt ki, olyanokat, akik ma már országosan elismert írók, költők, újságírók. Tűpontos színházi kritikáitól megremegett a színészek és a rendezők térde. Kritikáit sokan szerették, később Bozsik Yvette balettművész, koreográfus is rendszeresen kérte Emesét, hogy írjon ő véleménycikket a bemutatóról.

A család erdélyi származása miatt Emese és édesapja rendszeresen támogatták a romániai ellenzéket a Ceaușescu-időszakban. Trabantban csempészték a magyar napi- és hetilapokat át a gyulai határon, szappant, cukrot, tartós élelmiszert is vittek, mikor mit kértek a rokonok, a barátok. Édesapjával magyar tankönyveket vittek a nagyenyedi református tanítóképzőbe, hogy legyen miből tanítani a jövő pedagógusait.

Csabai önkormányzati képviselő volt

Emese, már nyugdíjasként, önkormányzati képviselő lett Békéscsabán. A Lencsési úti lakótelep egy része és a Fényes úti kertek tartoztak hozzá. Komolyan vette a munkáját, hogy minél több fejlesztést hozzon a kerületébe, így lett például a Lencsésin több új játszótér, út és csatorna a Fényes-kertekben. Köteles Lajos felkérésére évekig tanított újságírást, műfajismeretet a békéscsabai főiskolán.
2004-ben megromlott az egészsége, egy daganatos betegséggel kellett megküzdenie és utána már nem vállalt hivatalos munkát. Kisebbik lánya két unokájának adta nagymamai szeretetét: féltő gonddal terelte őket, játszott velük, és mutatott nekik utat. Emese négyszer győzött a súlyos kór felett, ötödjére azonban a rák nyert.