A Jobbikkal soha! Hacsak...

Noha tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mind a jobb-, mind pedig a baloldali pártközeli lapok tojnak a szakma legelemibb szabályaira is, azért a készítőiknek valahogy mégis mindig sikerül meglepniük. Mint történt az a Népszava esetében, amely az elfogulatlannak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető „Vona pofára esett” címmel számolt be arról az MTI-hírről, miszerint a Fidesz sajtófőnöke közölte, továbbra is mérvadónak tekintik Orbán Viktor nem olyan régen megfogalmazott véleményét, hogy tudniillik ha és amennyiben egy olyan kormány alakul, amit a legnagyobb ellenzéki párt első embere vezet majd, akkor „abban nem lesz sem szocialista, sem pedig jobbikos”. A történet természetesen korántsem előzmények nélkül való, ugyanis Vona Gábor, a Jobbik elnöke néhány napja egy székelyföldi látogatása alkalmával arról beszélt, hogy a pártja immáron kormányzásra készül, amely szerepet akár a Fidesszel együtt is készek vállalni, feltéve, hogy a koalíció a Jobbik programja alapján működik. No, már most, hogy Vonát meglepte-e az ajánlkozás igen gyors és meglehetősen egyértelmű elutasítása, arról fogalmam sincsen (erős a gyanúm, hogy körülbelül erre számított), azt azonban tudom, hogy Orbánék ez idő tájt egyszerűen nem mondhattak mást..., és nem kizárólag azért, mert a Jobbikot a Fideszben  szalonképtelennek és „a MIÉP-nél is inkorrektebbnek” tartják – lásd Kövér László nyilatkozatát arról, hogy Vonáékkal az európai politikai éleben nem lehet együtt mutatakozni –, hanem mert a Fidesz már jó előre védekezik a majdani szocialista választási kampány azon vádja ellen, hogy Orbánék nemcsak „pátyolgatták” a Jobbikot, de akár összeállni is hajlandóak vele, ha az érdekeik úgy kívánják.

És hát – magunk között szólva –, van is ebben az okfejtésben valami, már amennyiben mindnyájan jól emlékszünk még, hogy a Fidesz az 1998-as országgyűlési választásokat megelőzően is égre-földre esküdözött, hogy a Torgyán-féle kisgazdapárttal ők bizony ebben az életben soha..., aztán, láss csodát, valahogy mégiscsak összejöttt az Orbán–Torgyán-kormány, mert ugye, a választási matematika, és így tovább, és így tovább, és így tovább. És ez még akkor is igaz, ha Orbánék – akik egy darabig látszólag tétlenül és tehetetlenül nézték a hatalomtól valósággal megmámorosodott kisgazdák tragikomédiába illő ámokfutását – végig azon „dolgoztak”, hogy mielőbb elvághassák Józsi bá'' torkát (már persze, képletesen), amit aztán a legelső adandó alkalommal kíméletlenül és a legparányibb szívfájdalom nélkül meg is tettek. Más dolog ugyanakkor, hogy ezt a forgatókönyvet a Jobbik esetében is alkalmazni lehetne-e..., mert bár bizonyára Vonáék is minden további nélkül beleülnének a bársonyszékekbe (a „csak akkor, ha a programot mi adjuk”-féle alkudozásokat szerintem – és a tapasztalatok alapján – nem érdemes túlságosan komolyan venni), nagy kérdés, hogy egy kétharmados parlamenti többség ér-a annyit a Fidesznek, hogy az ez idő szerinti legnagyobb jobboldali riválisát odaengedje a kormányrúdhoz. Ami nem elsősorban azért tűnik fölöttébb kockázatosnak, merthogy „mit szól majd mindehhez Európa” (hiszen Európa már annyi, de annyi mindent „lenyelt”), hanem mert alkalmat adna a Jobbiknak a további erősödésre, nem beszélve arról, hogy Vonáékkal korántsem lehetne olyan egyszerűen „leszámolni”, mint tették azt a rózsadombi kisgazdavezérékkel. Akárhogy is van azonban, a választ ma csak Orbán Viktor ismeri. Aki persze, azt is pontosan tudja, hogy a politikában soha nem mondjuk, hogy soha.