Olcsóság

Boldogan jött haza az asszony az egyik csabai boltból, mert kilónként 299 forintért talált vöröshagymát és krumplit. Nem 300-ért, hanem 299-ért. Azt hihetnénk, hogy egy forint a különbség – igaz, egyforintos rég nincs már –, holott ennél sokkal több. Balról jobbra olvasunk, és ha valami 2-ssel és nem 3-ssal kezdődik, sokkal nagyobb az esélye, hogy a kosarunkba kerül. Az első könyvemet egy 1000-sért adtam, aztán felvilágosítottak, jobban megy majd 999-ért. Ránézésre is nagy a különbség. A baj az lett volna, ha valaki visszakér egy forintot, bár az ultipénzemben akad még ilyen apró.

Az agyunkban állítólag úgy rögzül a 299, hogy közel van a 300-hoz, de kicsivel kevesebb, tehát olcsóbb az áru. Ezért jól járunk, ha megvesszük ennyiért, a 300 már sok lenne érte. Sokáig nem hittem ebben a kereskedői fogásban, de aztán magamon is észrevettem, hogy van alapja. Jól van ez így, mert örül az ember, hogy mennyit spórolt. Akkor pedig más árucikket is könnyebben megvesz, az előzőn ugyanis nyert.

A nagyobb baj számomra az, ha úgy csökkentenek árat, hogy igazából emelnek. Kisebb, könnyebb súlyú a termék, mint amihez hozzászoktunk, kevesebb darab van benne. Fel kell tüntetni mindezt, de annyi mindent figyel egy árunál a vásárló, hogy könnyen elsiklik efölött, másrészt reflexből a régi kiszereléssel számol.

Egy gond azért akadt a 299 forintos krumplival és vöröshagymával. Az asszony elém tette, kezembe nyomta a hámozót meg a kést, és pucolhattam. Elpucolni esélyem sem volt.