Közlekedünk, de hogy?!

Ha menni kell, hát menni kell! Indulni érdemes időben. Szeptember elseje óta meg pláne – az iskolakezdéssel megsokszorozódott az úton lévők száma. Arányosan a járgányoké is. Szerencsére a fokozott rendőri jelenlétre is sok jó példát látni. Ám aki úton van, tapasztal jót s rosszat.

Felelőtlenül, a kilométerórára fittyet hányó román kamionos például kritikán aluli közlekedési helyzetekbe sodorta önmagát sokunkkal együtt. A nap végén figyeltem a híradásokat: mi megúsztuk az eszetlen száguldozását, a meggondolatlan előzéseit néhány méter egérútért, de mi van, ha máshol bekövetkezett a baj... Bizakodok, hátha nem történt semmi se vele, se másokkal.

Közlekedjünk tovább. Mindennap új szituációkban, új partnerekkel, két- és négykerekű társakkal, néhol villámként cikázó gyalogosokkal. S hogy ki, milyen tempóban, hozzáértéssel, türelemmel, vagy ideggel kezeli ezt? Embere válogatja.

A minap már a jogosítványom visszaadását terveztem. Elegem lett. Eljátszottam a gondolattal, irány a vasút! De meggondoltam magamat: a Dél-Alföld eme szegletéből pontosan, fitten eljutni bárhova..., nem kockáztattam.

Miközben az alternatív közlekedési megoldások után kutattam, láttam sávlezárásról, terelésekről, forgalomkorlátozásokról, a közúti közlekedés biztonságát, folyamatosságát negatívan befolyásoló eseményekről szóló híreket. Beláttam: nem velem, velünk, szabálykövetőkkel van baj.

Pörgős, rohanós tempót diktál a világ. Aki nem képes lépésváltásra, lemarad. Elfogadom. De eszetlenül, mások életét kockáztatva mégse engedjünk meg magunknak mindent is.