Huszáros hajrá

Kávémat kavargatva rápillantottam pénteken reggel az olimpia aznapi programjaira. Soha olyan gyorsan nem jutottam be a konyhából a nappaliba, hogy lássam a két magyar sportolóval elrajtolt nyílt vízi úszók 10 kilométeres versenyét. Engem még ilyen, majd 2 órás verseny nem szögezett a képernyő elé. Önző módon csak Rasovszky Kristófot és Betlehem Dávidot akartam látni, a kommentátoroktól csak az ő pozíciójukról akartam hallani, miközben a közvetítők megörvendeztettek Párizs számomra is feledhetetlen látképeivel.

Csengett a telefonom, ismerősöm is libabőrözött a tévé előtt és nosztalgiával emlegette a mi közös, táncsicsos Európa-túránkat, amikor bejártuk azokat a csodálatos helyszíneket a francia fővárosban, amiket most sok millió ember szintén láthat a versenyek közben.

De Eiffel-torony, meg Invalidusok hídjának emléke ide, Szajna-parti éjszakák emléke oda, ezúttal csak a két magyar srác győzelme, csillogó szeme és érme érdekelt. Elképesztő élmény volt látni szívósságukat, fizikai felkészültségüket, taktikai rátermettségüket, a huszáros hajrájukat a Szajnában. Mindennel is dacolva arattak fantasztikus győzelmet. Állítólag imádnak győzni – megértem. Imádtam a 10 kilométeres verseny minden percét. Kristóf olimpiai bajnoki győzelme, Dávid bronzgyőzelme könnyeket csalt a szemembe. Alig láttam a sok magyar zászlót, amit lengettek a fanatikus és boldog magyar szurkolók a folyó partján.

Azóta megkerestem régi fotóinkat, amik a párizsi, Szajna-parti sétáink emlékét őrzik. A nosztalgia bearanyozta az én hétvégémet is.