Az újralátás öröme

Arra lettem figyelmes a hétvégén, hogy városunk több általános- és középiskolájának kapujában nagy a forgalom. Kinyitották az intézményeket szombaton. Az eső, a hűvös idő senkit nem zavart. Szapora léptekkel nyitottak be az általuk jól ismert épületekbe az elegánsan öltözött hölgyek s urak. Haza-, vagy pontosabban visszatértek. Egykori iskoláikba. Osztálytalálkozóra igyekeztek.

Emlékszem, anno micsoda felszabadító érzés volt elballagni, lezárni egy-egy korszakot (előbb az általános iskolánkban, majd a gimnáziumunkban) életünkben. Akkoriban azt hittük, éppen azok az évek voltak a legkeményebbek, ott voltak a nagy próbatételek. A tanulás mellett akkor éltük át a nagy barátságok és kisebb-nagyobb szerelmek szakítópróbáit, vagy éppen az életre szóló összetartozás semmihez se fogható érzését, élményét. Ott voltak mellettünk s figyeltek bennünket tanáraink, osztályfőnökeink hol csendben, a háttérből, hol határozott iránymutatásukkal – és nem csak a tanórákon!

Utólag visszaemlékezni, visszagondolni és nosztalgiával visszapörgetni azokat az éveket csuda jó dolog. De ehhez el kellett, hogy teljen sok év, sőt, évtized. Mondják, az idő ahogy halad előre, az emlékeket megszépíti. Legyen is így!

Mert milyen jó élmény napjainkban nagy nevetések, emlékmesélések közben összekacsintani (tegyük ezt addig, amíg van kivel), közösségben újra átélni fiatalságunk kalandjait, az ismeret- és tudásszerző éveink alatt gyűjtött, majd évtizedekkel később felidézhető életutak alakulását. Büszkeség, hála töltse el a szíveket, hogy évek múlva is ezt megismételhessük.