Nyugi!

Tűz és szenvedély – sokunkban felpiszkálták magyar sportolóink az adrenalint. Szurkolunk, olimpián versengő fiataljaink elképesztő küzdőszellemét látva – ahogy az emberi teljesítmény határait feszegetik, legyen szó időről, századmásodpercekről, centikről, vagy kilókról. Volt atlétaként összerándul a gyomrom egy-egy rajtpisztoly dörrenésétől, mintha ott volnék...

Minden összehasonlítás sántít, így az enyém is, hiszen a mi közép-, majd főiskolás eredményeink, hazai szinten futó, távol- és magasugró sikereink sehol sincsenek napjaink kiválóságainak a teljesítményeitől. Ám ahogy bennünket a sport egykor kitartásra, a szabad idő és minden más negatív tényező teljes kizárására, a csapatszellem erősítésére és egy-egy „legyőzöttség” utáni (edzeni, menni kell tovább) kudarcfeldolgozásra megtanított, olimpikonjaink emberi nagyságát én így is mérem. Ők ebben is profik.

A jónál mindig volt s van jobb. Néha nem jött s jön ki a lépés, be kell látni, vannak jobban teljesítők.

Napjainkban is sokszor összeszorult a gyomrom. Fiataljaink a reflektorfényben igyekeztek s igyekeznek magukból a maximumot kifacsarni. Rajtuk a világ szeme. És a magyarok közösségi oldalakon való kegyetlen megnyilvánulásai... Ez utóbbitól én jobban féltem őket, mint bármi mástól.

A minap olvastam egy német filozófust, aki szerint a világnak, amelyben élünk, a harag és a felháborodás az üzemanyaga. Elfogadó emberként nem vagyok hajlandó bántó, pocskondiázó, számonkérő kommenteket olvasni olimpikonjainkról. Nálam a felháborodás üzemanyaga akkor csordul csurig, amikor teljesítményt felmutatni nem tudó kanapéhuszárok értékelnek, becsmérelnek, stílusosan szólva „lepontoznak”. Hajrá magyarok!