Szemránckrém helyett

Ezekben a napokban számos településen, fórumon köszöntik az időseket, hiszen hivatalosan október elsején tartják az idősek világnapját. Szép gesztus ez a településvezetőktől vagy a különböző civil és más szervezetektől, hiszen ezzel is kifejezik hálájukat a nyugdíjas generáció felé.

Még nagyon messze állok a nyugdíjtól, mégis úgy vélem, nagy szükség van ezekre az alkalmakra, ahol az idősek úgy érezhetik, hogy gondolnak rájuk, számítanak az élettapasztalatukra, a bölcsességükre. Ugyanis egy olyan világban, illetve társadalomban élünk, melyben jelenleg a fiatalság kultuszát éljük nap mint nap.

Persze, sosem lehetett kifejezetten jó öregnek lenni, bár valószínűleg a régebbi korokban jobban megbecsülték az időseket. Mert mi van ma? Mindenhonnan az ömlik ránk, hogy öregen már nem ér annyit az ember, mint fiatalon. A reklámok, a TV műsorok, a különböző közösségi média tartalmak zöme ugyanis a fiatal, tizen-, huszonéves, legfeljebb harmincas korosztálynak szólnak. Amelyekben mégis az idősebbeket célozzák, azokban is arra biztatják őket, hogy ne öregedjenek meg, ne legyenek ráncosak, ne fájjon a hátuk, magyarul legyenek olyanok hatvan-hetven felett is, mint évtizedekkel korábban. Nem csoda, hogy számos szépkorú úgy gondolja, hogy rá már nincs szükség. Ezek után miért is vélekednének másképp?

Jó esetben itt jön képbe a család. Mert szép és jó, hogy az idősek elmennek a nyugdíjas klubba vagy egy-egy nekik szóló rendezvényre, de e tekintetben mégiscsak a családjuk teheti értük a legtöbbet. Ha ugyanis a családtagok bevonják őket a mindennapjaikba, rájuk bíznak feladatokat, akkor attól garantáltan hasznosabbnak érzik majd magukat.