Túl a matekon

Forgolódtam éjjel, s reggel arra gondoltam, ha fiatalabb lennék, könnyebben viselném az álmatlanság utáni másnapot. Aztán eszembe jutottak az érettségizők; talán szintén sokáig számolták a bárányokat. Hagytam, hogy belém kússzon kicsit (értük) a drukk, az ismerős, bizsergető érzés. Már tudom, van egy pont, ameddig a stressz egészséges, amíg kifejezetten minket szolgál. Nem érdemes elereszteni a gyeplőt, akkor szökik a lámpaláz görcsös aggodalommá. 

Szerencsére utóbbit csak az egyetemen tapasztaltam, érettségizni még bizakodva mentem. Azért a matektól tartottam, a koordinátageometria (aminek témakörét azóta jócskán megcsonkították) ki is babrált velem. Egyetlen ponton múlt az ötösöm, máig bakancslistámon van annak a bizonyos feladatnak a megoldása. Máskor persze biztosan nem fogom algebrai úton vizsgálni az egyes sík- vagy térelemek kölcsönös helyzetét, ahogyan a kovalens kötéssel létrejött molekulapályákat sem kell elemeznem, de a tudás mégis csak presztízskérdés. 

Túl vagyunk a matekon, én már húsz éve. Akkor az elmélet nyomott sokat a latba, ma már ezerszer nagyobb a hangsúly az egyéni kreativitáson és az aktív problémamegoldáson. A középszintbe beszivárogtak az életszerű gazdasági számítások is. A változás, az új mindig nehéz, ám a cél igazán üdvözítő. Lexikális súlyok rövidtávú cipelése helyett logikusan gondolkodni, érteni, értelmezni tanuljanak meg a gyerekek... Nagy kalapot, jó szerencsét kívánok a történelemhez is!