Szalonkép

Ha Ausztráliában, a tengerentúlon, vagy bárhol a világban fára akasztható, selyempapíros édességgel találkozunk, biztosak lehetünk abban, hogy itthon készült, vagy innen elszármazott cukrász alkotta. Bár a szaloncukor őse a francia fondant, az édesség mára mondhatni hungarikum. 

Meglehetősen drága hungarikum. Kilójának átlagos ára 5-6 ezer forint körül mozog, a prémiumért már 12-15 ezret is elkérnek az idei ünnepi szezonban. Morogtam is magamban: még szerencse, hogy nem vagyok odáig a szaloncukorért. Nem is terveztem vásárolni, egészen addig, amíg egy véletlen folytán meg nem kóstoltam az egyik nyertes, kézműves, helyi remeket. Akkor aztán nem tudtam ellenállni a kísértésnek, bevetettem magam a boltba és lemérettem egy tucatot. Gyerekként persze pár nap alatt ennél jóval többet tömtem bendőmbe a már elcsépelt, mégis megunhatatlan, örökké dobogós zselésből. (Persze a konzumon és a karamelláson kívül nem is nagyon volt más íz.) Falatozás után akkurátusan kisimítgattam a papírt, bekerült a gyűjteménybe. A doboz is sokáig szolgált; a háromfenyőfás "szelence" évtizedekig rejtette a díszgömböket.

Ma már eldobható a csomagolás, szaloncukorból pedig fügés-diósat, málnazseléset, feketeribizliset, szicíliai pisztáciásat is lehet a fára akasztani. Én úgy döntöttem a nagybevásárlás után: a pénztárcámat akasztom, mégpedig szögre. De előtte talán veszek pár kókuszlikőrös szalonkát, hátha elköltése után után a kevesebb is többnek látszik.