Napsütés és árnyék

Napsütés, Bambi, vattacukor-felhő. Pitypangok, óriáskockák, viruló, építkező gyereksereg szerte a pázsiton. Megy a bandázás, a betyárkodás. Pillanatok alatt várak, védvonalak, hidak emelkednek a semmiből. Milyen jó gyereknek, szabadnak lenni! Jön az ellenség: megvédik a tornyokat. Érkezik egy újonc, pelenkás, cumis; adnak neki pajzsot, sisakot, beveszik a seregbe. A szomszéd zsoldosok elcsennek egy-egy építőt, de üsse kő: furfanggal visszaszerzik. Fogy az ötlet, semmi pánik, kérnek a tapasztalt veteránoktól. A másik vár kapitánya meg olyan jószívű, hogy ad kockákat kölcsönbe. 

− Fodrosszoknyás küldönc a láthatáron – kiáltják a távcsővel babráló kiskatonák. Kiderül, nem is egy, rögtön három elemet hoz. Micsoda bőség, micsoda barátság! Közben sürög-forog a fehérnép: mögöttük is hever néhány óriáskocka, rakják szorgosan kapunak, falnak. Ám ekkor az egyikük háta mögött sötét árnyék nő. Tarkaruhás óriás emelkedik a magasba. Dörgő hangon, erélyes tagoltsággal szólal meg; „nehogy elvedd, az az övé” – és ráncos ujjával rámutat duzzogó unokájára, meg a kék kockára. Követeli az igazságot. 

A gyerekek nem értik, honnan jött, mit akar a néni. Szertefoszlik az idill, a társadalom minden egyes mozaikja kimozdul, borul a rend, dőlni kezd a kártyavár. A buborékot viharfelhő hasítja ki. Míg a gyerekek nézik a kempingbiciklis nénit, az „óriást”, támadni kezdenek a szúnyogok, a kockák egy részét lefújja a szél. A vár fokán takarodót fúj egy trombitás.