Csak hüledezünk

Utolsókat rúgja a nyár. Olykor megélénkül, s mint egy zabolátlan csikó, vagy betöretlen mén, úgy vágtat végig az augusztuson. A természet szól neki, egyre hangosabban, hogy "hékás, ideje tovább állni", de úgy látszik, megsüketült. Nem tágít, egy percre sem tágított idén. Tombolt és égetett, perzselt és vakított. Teljes pompájában mutatta meg, ki az úr a háznál. Állta a sarat, amikor zsémbes fellegek tornyosultak, szétkergette a fénnyel hencegő villámokat, befalta a magányos, tévelygő esőcseppeket. Azután elégedetten végigmérte a ráncosra barnult földeket, megszemlélte az idejekorán megsárgult ligeteket, de ez sem volt elég. 

Szépen, módszeresen tikkasztott ki minden növényt, véreztetett ki számos állatot, kínzott meg minden embert. Még most is öltögeti ránk a nyelvét, de a fák levelei zörögve integetnek. Tudják a dolgukat a fecskék is, csivitelve sürgetik: tolja el tüzesszekerét, hisz' fakóbb az égbolt már, hűvösebbet lehelnek az éjszakák. Gyakrabban jár a szél a házak között, az öreg iskolák kapuikat nyitogatják. Miközben írok, megcsap egy kis szeptemberi félsz, szállni látom a levegőben a krétaport, de kiderül, csupán békés ökörnyálak fonnak füstöt az indiánnyár feje fölé. Kilélegeznénk már a tüdőnkből a negyvenfokos lázat, de csak ígéret van, hogy amint véget ér Kisasszony hava, megkönnyebbülhetünk. Elővehetjük a dunyhát, a paplant, s talán a Béres-cseppet is, bár most még a nagy túlélő, a parlagfű tör borsot finnyás orrunk alá...