Vidékiek

Már akkor tudtam, hogy a pénztárcámhoz kell nyúlnom, amikor még csak közelített felém. Egy vékony és koszos ruhában öltözött férfi társaságában volt a nálam egy fejjel magasabb és ránézésre ötven kilogrammal súlyosabb férfi, aki leszólított, fura magyarsággal előbb bocsánatot, majd száz forintot kért – arra hivatkozva, hogy vidéki. Jeleztem, hogy nincs semmi probléma, csupán annyi, hogy nem tartok magamnál készpénzt, ami egyébként meg is felelt a valóságnak.

Nem az volt a gond, hogy pénzt kért, hiszen bárkivel előfordulhat, hogy segítségre szorul, hogy venne reggelire két kiflit vagy a hőség miatt egy ásványvizet, de valamilyen oknál fogva ezt nem teheti meg. Az nem tetszett, amit felvázolt indokként. Az, hogy a vidéki és a rászoruló, kéregető ember közé lényegében egyenlőségjelet tett. Az, hogy egy sztereotípiát próbált meg erősíteni, az, hogy árkot próbált ásni a városban és a falvakban élők között.

Évtizedeken át szinte szitokszóként használták azt, hogy vidéki. A tapasztalatom szerint viszont a vidéki embernél szinte nincs szorgalmasabb, a vidéki olyan ember, aki a jég hátán is megél, aki nem sajnálkozik a problémákon, hanem megoldásokat talál. A vidéki embereket becsülni kell, mert elsősorban nekik köszönhető, hogy a városi ember asztalára is jut kenyér, friss zöldség és gyümölcs, egészséges étel.

Mivel a magyar nyelvet közelről nem igazán ismerő férfi nem mondta meg, hogy mire kér pénzt, nem is kapott. Pedig szívesen kifizettem volna a busz- vagy vonatjegyét, és hazaküldtem volna arra a nagyon távoli vidékre, ahonnan érkezett. Így viszont ott maradt a Munkácsy téren és vadászott azokra, akik – velem ellentétben – most jöttek le a falvédőről.