Káros szenvedélyekkel küzdök

Nem tudok nem köszönni azoknak az embereknek, akik nap mint nap ugyanabban az időszakban jönnek velem szembe az utcán. Bár nem ismerem őket névről, a rutin miatt olyan, mintha ismerném őket. Ők persze nem veszik az üdvözlést, csak néznek, sőt inkább bambulnak, hogy ki lehetek én, aki állandóan köszön nekik. Talán egyszerűbb lenne visszaköszönni.

Nem tudok nem megállni autóval a zebra előtt, ha azt tapasztalom, hogy a kijelölt gyalogos-átkelőhely előtt várakoznak, akár kerékpárral is. Ilyenkor úgy érzem, hogy megvolt a napi jó cselekedetem. Ezt persze nem díjazzák azok a sofőrök, akik mögöttem várakoznak, és integetnek, hogy minek álltam meg. Aztán akkor, amikor lehetőségük adódik, gyorsan meg is előznek.

Nem tudok leállni azzal, hogy postán fizessem be a közüzemi számlákat. Noha többször hívtak a szolgáltatóktól, hogy számos egyéb lehetőség nyílt arra, hogy rendezzem a díjakat, hogy például küldhetnének levelek helyett e-mailt, hogy ezzel megmenthetném a fákat meg az erdőket is, nemet mondtam. Egyszerűen imádom a csekkeket, a sárga papírfecniket, a postai várakozást.

Nem tudok leállni a tüsszentéssel, ha árnyékból kilépek a fényre, és vakítóan szemembe süt a Nap. Hiába töröltem szárazra a könnyező szemem, hiába fújtam tele az összes, zsebemben lévő papírzsebkendőt, biztos, hogy jön még egy tüsszentés. Lehet, hogy egyszerűbb lenne inkább maradni bent, a csendes szobában, lekapcsolni a villanyt és lehúzni a redőnyöket.